Két drámát gyúrtak össze az Élektra kedvéért. Euripidész és Szophoklész darabjából csináltak egy harmadikat, és ez nem is baj. Az viszont felmerült bennem, miért nem működik mégsem az előadás, holott jó volt a díszlet, tisztességesen játszottak a színészek, és a rendezői koncepcióval sem volt semmi baj.
A helyszín a holtak birodalma: ipari alagút, valahol kívül az időn. Balra rohadt bádogcső, jobbra hatalmas bárd, felettünk szellőzőnyílás, a háttérben csatorna, amelyből időnként ömlik a víz. Amiről ugye tudhatjuk, hogy egyszerre jelképezi az életet és a halált, thalassza, thalassza. Négy terhes nő a kar, ruhájuk halotti lepel. Mumifikált hullák és anyák egyszerre. Szülni és ölni készülnek, nincsen olyan messze a kettő egymástól. A színpad közepén Élektra, aki inkább van otthon a szellemek, mint az élők között. Apja is rendszeresen erre jár, és ide várja bátyját is. Csak a bosszú élteti, de amikor Oresztész megérkezik, mégsem ismeri fel. S aztán a jól ismert konfliktus: meddig tart a bosszú erkölcse? Megölheti-e a két testvér az anyját, ha bosszút akarnak állni meggyilkolt apjukért? S ez az a pont, ahol Oresztész hálásabb szerep lesz, mint a címadó Élektráé. Mácsai Oresztésze ugyanis kételkedni kezd, hol vannak igazsága határai, míg Hámori Ildikó Élektraként rendíthetetlen. Igaz, ezzel a rendíthetetlenséggel inkább csak azt sugalmazhatja, hogy eddig várakozásban telt életére a hátralévő évek sem hozhatnak feloldozást.
A modern színházban Élektra és Oresztész emberek, emberi bűnökkel és emberi gesztusokkal. Egy mondakörből jöttek ugyan, de itt laknak a szomszéd utcában. Erre utal a díszlet és a jelmez is, Bartha József és Dobre-Kóthay Judit munkája. Fehéres katonaköpeny Agamemnonon, ugyanolyan színű zubbony Oresztészen és ruha Élektrán. Pogány Juditon pedig piros szoknya, fekete kendővel: Klütaimnésztra félig tetszeni igyekvő örökifjú butikos, félig életét mentegető nő, akinek még igaza is lehet valamiben. És a mozdulatok, az arcok is emberiek. Bocsárdi László rendezésében ez teszi hitelessé a több mint kétezer éves tragédiát. Ám ebben az esetben lehet, hogy újra kellett volna fordíttatni a szöveget. Ez a szöveg ugyanis nagyon szép, de közelebb áll a kar deklamáló szavalásához, mint ahhoz, hogy a realista színjátszás szerint valódi érzelmeket lehessen eljátszani általuk. Elmondani el lehet, eljátszani nem. Márpedig a rendezés vegyíteni akarja a dráma hőseinek sztanyiszlavszkiji stílusát és a kar ettől eltérő játékmódját. Jó volt az ötlet, az előadás mégis jellegtelen maradt.
