Az Oscar-díj a legrangosabb kitüntetés a film világában és egyben a tökéletes marketingfogás, de a minőségre nem feltétlen garancia, hisz az akadémia sem tévedhetetlen. Vannak alkotások, amelyeket már elkészültük pillanatában sem tartottak jónak, vannak, amik szép lassan évültek el, és vannak, amiket tulajdonképpen szeretünk, de Oscart azért nem adnánk nekik. Íme 8 olyan film, amelyek a közmegegyezés szerint egyáltalán nem érdemelték meg a legjobb filmnek járó szobrot. Nem mentünk túlságosan vissza az időben - hisz ki ismeri például az 1952-es A földkerekség legnagyobb show-ját, az amerikai kritikusok szerint minden idők legpocsékabb díjazottját? -, a lista pedig csak félig szubjektív.

[img id=193503 instance=2 align=left img]Esőember (1989)

Ez volt a film, amitől szerte Hollywoodban elkezdték mondogatni, hogy elég az Oscarhoz egy jól kitalált, kevésbé ismert betegség vagy szellemi fogyatékosság, és gyanítom, a film készítői eleve erre bazíroztak, ami nem szép dolog. Dustin Hoffman szintén Oscarral jutalmazott alakítása is erről szól. Egy kis zavart mormogás, egy kis csoszogás, pár elvakkantott szó, ami akkor hatásosnak bizonyult, ma már viszont taníthatni lehetne a túljátszás és modorosság mintapéldányaként, Tom Cruise-ról és a történetről, egymás megismeréséről és a másság elfogadásáról pedig ne is beszéljünk, mert az egész egy giccsparádé. A film margójára; az autizmus kutatásához, gyógyításához és egyáltalán, megismeréséhez valóban nagyban hozzájárult az Esőember, ez tagadhatatlan.

[img id=323629 instance=2 align=left img]Farkasokkal táncoló (1990) 

Létezik egy magyar együttes, a nevük Táncosokkal farkalók, és ha egy film (kivételesen nem félremagyarított) címével ezt meg lehet tenni, ott valami nem stimmel. Mert ugye ez a sztori maga: egy felnőtt férfi úgy dönt, nem akar többet civilizált lenni, jobb a farkasokkal táncolni és az indiánokkal bratyizni, de ennyi idősen azért ezt nem sokáig lehet űzni, még akkor sem, ha a játékidő három óra. A színészként nem túl sokszínű Kevin Costner javára kell azért írnunk, hogy egyrészt főleg saját pénzéből forgatott, másrészt az indiánok ábrázolása hollywodi mércével páratlanul hiteles – ezért is illúzióromboló, hogy a Farkasokkal táncolók elsöprő sikere után kiderült, hogy a sziú törzstől ajándékba kapott és számukra szent földterületet spekulációra szánta, és sokat keresett rajta – mondjuk a filmmel is nagyot kaszált.

[img id=166261 instance=2 align=left img]A rettenthetetlen (1995)

Annak idején, akárcsak sokan mások, én is szerettem a Rettenthetetlent, mert volt egy sodró lendülete, és mert olyan egzotikus volt az önmagát rendező Mel Gibson szoknyában és kékre festett arccal, de már nézése közben akadtak vele problémáim. Világos, hogy a középkor kegyetlen volt a legtöbb vidéken, de erősen leegyszerűsítő szemlélet, hogy minden angol egy vérnősző barom volt, akiket viszont nagyon könnyű lecsapni, és mi a rossebet keresett egy francia hercegnő a kies skót tájon, azon túl, hogy így Sophie Marceau-t is belegyömöszölték a filmbe, aminek a szerkezete nem sokban tér el egy vérbeli exploitation darabtól. Ma már úgy készítenek háborús filmet, hogy az ellenséget nem állítják be vérszomjas idótának, mert tudják, hogy ettől egyhangúvá válik a történet, de 1995-ben még máshogy gondolkodtak, és a Rettenthetetlen nem igazán állja ki az idő próbáját. És a film zárszavával ellentétben a skótok nem nyerték el a szabadságukat, még ma is Nagy-Britanniához tartoznak.

[img id=81427 instance=2 align=left img]Az angol beteg (1996)

Nem nagy gond, hogy az igazi Almásy gróf az őt megformáló Ralph Fiennes-szel ellentétben elég csúnya volt, a hölgyek tisztelője helyett meleg, az angolok helyett pedig a náciknak kémkedett, sőt, még gróf sem volt, mert mindez a film alapjául szolgáló Michael Ondaatje-regényben is így volt, és a filmeken kár számonkérni az igazságot. Az viszont már Anthony Minghella bűne, hogy egy csöpögős, túlbonyolított történetet hozott össze, abszolút valószínűtlen karakterekkel, ugráló időszerkezettel és különben olyan remek színészek pocsék játékával, mint Juliette Binoche, Willem Dafoe vagy Kristen Scott Thomas. Itt nincs egyetlen visszafogott, természetesnek ható jelenet sem, csak régimódi túláradó érzelmek és a lángoló sivatag. Tegyük hozzá, hogy akárcsak Minghella összes munkája, ez is gyönyörűen van filmezve, de messze nem ér 9 Oscart a 12 jelölésből. Pedig nem volt gyenge év – ekkor készült például a Coen testvérek szintén jelölt, zseniális Fargója – az inkább megérdemelte volna a szobrocskát.

[img id=69724 instance=2 align=left img]Szerelmes Shakespeare (1998)

Ezzel a filmmel két baj van; egyrészt egyáltalán nem emlékezetes, másrészt Joseph Fiennes a főszereplője. Egy Oscar-nyertes film maradjon meg élénken az emlékezetemben, még akkor is, ha kevésbé tetszett, Joseph Fiennes pedig pocsék színész. Biztos rendes pasas, meg minden, de egy normális alakítását nem láttam, az biztos. Persze, Shakespeare világa roppant érdekes, és rengeteg patinás, főleg angol színész virít itt nagyot – közülük Judi Dench Oscart is kapott -, de az egész egy cukormázzal kétszer is leöntött, túlságosan is könnyed romantikus komédia nagyszerű kosztümökkel, aminek ugyan van helye a piacon, de felejthető, és messze, messze túlértékelt.

[img id=116537 instance=2 align=left img]Chicago (2002)

Nincs semmi bajunk sem a Chicagóval, sem Rob Marshall rendezővel, csak ez egy másik műfaj: egy jól összerakott, szórakoztató és nagyon profi musical, az a típus, aminek csak a technikai kategóriákban van fix helye. Tévedés ne essék, vannak komoly és komolyan vehető musicalek, de ez nem az. Már csak azért sem, mert Marshall olyan tempót diktál, hogy mire az egyik számot meghallgattuk és egy történettel bölcsebbek lettünk, már jön is a következő, hangosan, gyorsan, aggresszíven, csillogva. Persze, értjük, hogy ekkor volt mind Renee Zellweger, mind Catherine Zeta-Jones a csúcson – utóbbi mellékszereplői Oscart is kapott, pedig ő sem volt ehhez elég jó –, és a film a modern médiáról és celebgyártásról is értekezik, de mint mondottuk, ezért még Golden Globe-ot sem kéne adni.

[img id=73336 instance=2 align=left img]Ütközések (2005)

2006 a politikai korrektség éve volt Hollywoodban, és csak és kizárólag ennek köszönheti Paul Haggis filmje látványos sikerét – a legjobb film titulus mellé járt még egy legjobb eredeti forgatókönyv és legjobb vágás díj is. Haggis ugyanis a PC hullámot lovagolta meg az etnikai feszültség körképét bemutató sokszereplős, több vonalon futó történettel, ami olyan érzelmi manipulációval operál, hogy még egy edzett skinhead is térdre rogyva bőgne tőle. Persze lehet ügyesen, okosan is manipulálni minket, még meg is köszönjük, de az Ütközések szájbarágós, nehézkes és nem túl kifinomult darab, ráadásul a megannyi alakítás rendre felülírja egymást, így egyik sem marad igazán emlékezetes. Nekem csak annyi maradt meg belőle, hogy Matt Dillon egy baleset helyszínén sír az esőben – már csak az hiányzik a jelenetből, hogy égnek emelt kézzel azt üvöltse: MIÉÉÉÉRT?!

[img id=101491 instance=2 align=left img]A tégla (2006)

Ezzel a filmmel szemben rendszerint azt szokták felhozni, hogy messze nem Martin Scorsese legjobb filmje, aki már az Aljas utcákért, a Taxisofőrért vagy a Dühöngő bikáért is kaphatott volna Oscart, így az Akadémia mintegy utólag adta meg a díjat. Mindez természetesen igaz, de a baj A téglával az, hogy egy remake-nek eleve nem járna ennyire rangos díj, és ez nem is egy tökéletes remake. Az eredeti példány, a 2002-es hongkongi zsarufilm, a Szigorúan piszkos ügyek jobb, izgalmasabb és letisztultabb darab, míg Scorsese remake-jét lehúzza a lassabb tempó, Jack Nicholson kivételes módon túljátszott, és ettől érdektelen alakítása, és Mark Wahlberg gyakorlatilag felesleges karaktere. Ettől még A tégla nem pocsék film, és Scorsesétől sem sajnáljuk az Oscart, de tényleg jobb lett volna, ha előbb, más munkájáért kapja meg.

Futottak még: Titanic, Forrest Gump, Rocky, Miss Daisy sofőrje, Távol Afrikától