Ha a gyakorlott filmrajongó meghallja, hogy ismét nagyszabású képregény-adaptáció debütál, rezignáltan veszi tudomásul: újabb szuperhősökkel telepakolt látványfilmmel próbálkozik az álomgyári gépezet.
Papíron a Kingsman – A titkos szolgálat is ilyen: Mark Millar hatkötetes képregényfolyamát adaptálták filmre, de a mű valójában számos mozitörténeti jelenség újragondolása. Elsősorban James Bondé.
Colin Firth alakítja most őfelsége szupertitkos ügynökét, aki tulajdonképpen nem is az, mivel a Kingsman nevű szabóság álcája mögött létező szervezet még a titkosszolgálatok között is titkos. A stílus azonban determinál, a méregdrága londoni szabóság által készített öltöny kötelező, csakúgy mint az idétlen esernyő, mely XXI. század kompatibilis, merthogy golyóálló fedezékként és pisztolyként is funkcionál. Ráadásul a főnök Michael Caine, aki Harry Palmerként igazi anti-Bond volt.
Matthew Vaughn rendező nem állt meg a vérbő paródiánál: a cselekmény középpontját végül átadta a Taron Egerton alakította Tökinek, a fiatal, friss ügynökjelöltnek, s ezzel egyben remek dramaturgiai lehetőséget teremtett, hogy a Kingsman Coming of Age filmként is működjék. Ehhez jött még a tipikus angol vígjátékhumor az utóbbi tíz év stílusában, elvégre Töki egy „proli” háztartásból érkezik az urak közé.
Egy szigetországi produkcióban a főgonosz egy amerikai suttyó: jelesül Samuel L. Jackson. Zseniálisan hozza a James Bond-mozik gonoszainak esszenciáját. Mindezeknek megfelelően a Kingsmant leginkább a James Bond-őrültek fogják szeretni, elvégre nem készült ennyire önreflektív és pimasz paródia a világ legelegánsabb titkos ügynökéről úgy, hogy még gigantikus hagyománytisztelet is belefért a képletbe.
Noha az eredeti figurától sem áll távol a humor, elvégre az aranykornak számító hatvanas évek után a Bond-széria is nagy fordulatot tett a röhejesség irányába, elsősorban Roger Moore színre lépésével (igaz, ezt Daniel Craig Bondja most igyekszik rehabilitálni), a Kingsman valami egészen őrületes szinteket igyekszik elérni. Rég nem láttunk ilyen makulátlanul megírt punchline-nokkal (filmes poénokkal) teletűzdelt filmet. A tökéletesre kifundált látványvilág, a tanítani való tempó, a kifejezetten „agyeldobós” finálé még azoknak is jól fog esni, akik még életükben nem hallották az a bizonyos mondatot. „A nevem Bond. James Bond.”
