Fura dolog az Amerikai Egyesült Államok történelméről, kulturális hagyományairól, miegyebekről beszélni, hiszen nekünk legalább ezer éves távlatokban kell gondolkodnunk, de nem ritkák az olyan nemzetek, ahol több ezer éveket kell átlátnia egy a tárgyban kutakodó halandónak. Az Egyesült Államok történelme pedig mintegy kettőszáz esztendőt ölel fel mindössze. Igaz sűrű kétszáz év volt ez, hiszen ez alatt sikerült beelőzniük az egész mezőnyt. Az amerikaiaknak - nem kitérve most az őslakos indiánok bonyolult sorsára - nem volt ókoruk, középkoruk, újkoruk. Egyből a legújabb korral indultak, míg Európa néhány országában a mai napig a középkori feudalizmus nyomain burjánzik a jólét, addig az USA keleti partján a szabadversenyes kapitalizmustól kellett elrugaszkodnia a társadalmi és gazdasági fejlődésnek, míg a végtelen és ismeretlen nyugati prériken egy sajátos életforma kezdett kibontakozni, saját szigorú törvénnyel és erkölccsel.

Egyszerű szabályok voltak ezek, a lényegük egy: a személy szabad mozgásának és tulajdonának szent és sérthetetlen volta. Aki ezek ellen vétett, szinte biztosan halállal lakolt. Az önbíráskodás, a bosszú elfogadott volt, a lincselés mindennapos. Ám a szabad mozgásnak egy célja volt, egy saját földdarab megszerzése, ahol le lehetett telepedni. Ekkor azonban könnyen összetűzésbe keveredhetett a még helyet kereső a már letelepedettel, úgy, hogy mindkét fél a törvényeknek megfelelően járt el. A vándorló szabadon mozgott törvényesen, a telepes a tulajdonát védte, szintén törvényesen. Ilyenkor az erősebb győzött.

Mondanom sem kell, az erősebb győz Kevin Costner Fegyvertársak című filmjében is, amely nagyjából a fent boncolgatott problémával foglalkozik. A szabad marhatartással foglalkozó cowboyok véletlenül betévednek egy nagybirtokos legelőjére, aki ezt rossz szemmel nézi. Az eredmény egy halott cowboy, akiknek társai bosszút esküdnek... Mindenki törvényesen járt el, ám a birtokos elvetette a sulykot, megkívánta más tulajdonát, jelen esetben a cowboyok csordáját. Piff-puff, dirr-durr, ahogy a westernekben ez lenni szokott, a főhős(ök) aztán jól ellovagolnak a naplementébe, egy asszony könnyei csurognak, a város fellélegezve a terror alól gőzerővel elkezdi élni életét.

Így van ez Costner filmjében is, amit rendezőként és egyik főszereplőként is teljesít, ám valószínűleg alaposan áttanulmányozva a westernfilm-történet nagy részét, szép alaposan kibontva, szívbemarkolóan, vagy ha cinikusan tetszik, megmosolyogtatóan, sajnos kissé ódivatúan, egyenes őszinteséggel ábrázolva. Valószínűleg magukat vájtszeműnek tartó filmrajongók hanyag kézlegyintéssel -giccs!- fogják elintézni ezt a filmet, mi tagadás néha meghökkentően naiv Costner látásmódja, és túl sok a színes virágocska és a ködben gomolygó hegycsúcs, ám mégis azt mondom, jó látni egy ilyen egyszerű, tiszta és érzelmes filmet. Aki mondjuk látta a Farkasokkal táncolót, az tudja mire számíthat, nem fog csalódni ez alkalommal se. Szép és nyugodt képek, megkapó tájak, lassan, ráérősen elbeszélt történet, és nem utolsósorban egészen kiváló színészi alakítások.

Nem rossz színész Costner, az ilyen konok, hallgatag hőstípust, mint itt is, eddig is jól hozta, Robert Duvall az egyik legkitűnőbb hollywoodi színészként most is egészen kiváló az öreg Boss figurájában, Annette Bening (Sue) pedig arcának kezdődő ráncait feledhetetlenül feledteti a szeméből sugárzó szépség és pajkos fiatalság. Ám Costnernek rendezőként és a főszereplés mellett olyan finom játékokra is futotta energiájából, mint amikor a két cowboy, Duvall és Costner teázik az orvosnőnél. Durva kötelekhez és fegyverekhez szokott vaskos ujjaik ügyetlenül babrálnak Sue apró porcelán teáscsészéivel, vagy amint Costner félszeg zavarban a súlyos csizmájáról a perzsaszőnyegre hulló sárdarabokat szedegeti kézzel, a kalapjába, pontos kis jelenetek ezek, többet mondanak el a szereplőről, mint száz mondat. Kevin Costner tudja ezt is, és ez nekünk nézőknek igazán jó. Szegényebbek lehetünk néhány elhullajtott kövér könnycseppel...