A hetvenes évek legvége volt a nagy idő a háborús filmek történetében: meghalt John Wayne, s elkészült A szarvasvadász meg az Apokalipszis most. Egy korszak - a gáncs nélküli, derék, bár kissé túlkorosnak ható, világszabadságért az ellen vérét bőven ontó hérosz, a "zöldsapkás" korszaka - lezárult, s helyére beszüremkedtek a szerencsétlen kisemberek és vérengző elmebetegek takarásában az ilyen-olyan (amerikai) hátsó szándékok. A vietnami háborút legjobb akarattal megmutatni igyekvő hollywoodi, pontosabban új-hollywoodi moziművek a deheroizálás fáradságos, ám helyi idő szerint veszélyesnek tűnő feladatát elvégezték, de többre, egy minden oldalról valamit is ábrázoló műtárgy elkészítésére nem maradt erejük - ebbéli szándékaik mindazonáltal kimutathatók szobordöntögető hevületükön. Innentől tehát arra ment ki a játék, hogy jó és rossz amerikaiak (népség, katonaság) intézik - pechükre a dzsungelben - az ügyeiket úgy, hogy közben állandóan a lábuk elé kell nézniük, nem robban-e egy tányérakna. Vagy éppenséggel nem ugranak-e elő a csalitosból százával szovjet fegyverekkel hadonászó, nem emberi nyelven óbégató kicsi sárga rémek, s próbálják őket elpusztítani vagy foglyul ejteni. Magyarul az egész probléma amerikai magánügy volt, háttérben a rosszindulatú buckalakókkal...
Az ír polgárháború - közepesen emlékezetes - megéneklésével (Véres vasárnap; Omagh) nevet szerző, s így Matt Damon Bourne-szériabeli házi rendezőjévé előlépő Greengrass bizonyára gondosan tanulmányozta e házi feladatot, s arra jutott: a (film)világ nem szorul megváltásra, de megérdemel egy fricskát. Egy kisebbet.
Matt Damon ezúttal afféle kiskatonát ad, egy kis csavart a második iraki háború amerikai hadigépezetében. Egy tömegpusztító fegyverek felkutatására szakosított szakasz parancsnoka, aki ráunva a sorozatos kudarcokra (megkapják a parancsnokságról a tuti címet, kiszállnak a helyszínre, megküzdenek a fogadásukra kirendelt orvlövésszel, majd nem találnak semmit), merész következtetésre jut - félrevezetik őket. De olyannyira, hogy az sem zárható ki teljesen, hogy nem is léteznek Szaddám legendás vegyi, biológiai, ill. tömegpusztító fegyverei. Megérthetjük tehát, ha ezek után úgy dönt, maga jár a rejtély végére. Nos, ebbéli ugyancsak fáradságos munkájában, mikor porral kevert vér szárad az orra alá, két-három segítője és két-három mindenre elszánt hátráltatója akad (egy-egy másodlagos fontosságú helyi erővel mindkét oldalon).
Vajon kiderül-e, hogy ha vannak, hol vannak, vagy ha nincsenek, miért nincsenek Szaddám csodafegyverei? Mindezt Greengrass nagy lendülettel és jelentős illúziókeltő erővel adja elő - legkivált az utcai harcok ábrázolása sikerült hangulatosra, s ez nemcsak a filmes technika impozáns fejlettségi szintjének, de a rendezői eszközök ügyes használatának is köszönhető. Az nyilván túlzás, ha azt mondjuk, olyan, mintha ott lennénk, de a szándék valami hasonló, s a hatás helyenként olyan, mint azoké az internetre alkalmanként kiszivárgó katonai videóké, amelyeken bagdadi amerikai harci cselekmények láthatók.
Összegezve: a Zöld zóna gyorsfolyású, nagyesésű, modern amerikai háborús film, ami választott tárgyának egy közkézen forgó értelmezését adja ismét közre a maga - játékfilmes - módján: egy titkos katonai-politikai ügymenetet dramaturgiai titkok nélkül. A végén egy csavarnak se nagyon nevezhető fordulattal, amivel eltartja magától kicsikét a jó harminc éve használatban lévő hollywoodi metódust - amit az előző másfél órában maga vitt a tökély közelébe.
