Doktor úr, doktor úr, olyan kiüresedett vagyok! Valahogy így hangzik a szegény kis milliárdos panasza az efféle sóhajokra mostanság fogékony filmrendező, David Cronenberg új filmjében.
Le akarom vágatni a hajamat – ezzel a programadó mondattal indul a film cselekménye, a cselekménnyel együtt pedig Eric Packer egy − az ilyenre mondjuk – átlagos napja. És ha átlagosat mondunk, abból máris következik, hogy ez a nap más lesz, mint a főszereplő milliárdos többi napja, de milyen más!
Don DeLillo 2003-ra öntötte irodalmilag is kívánatos formába David Packer egy napját: az írók írójának tartott és előszeretettel istenített szerző Cosmopolis című regényében felmutatta a milliárdokkal könnyű kézzel bűvészkedő, a pénzpiacokat játszótéri homokozónak tekintő milliárdos ifjúzsenik torzképét. Hogy Eric Packer mennyire fölötte áll az utcaszintnek, azt lakásának 48 szobájánál és két liftjénél (az egyik Satie-t játszik, a másik meg egy szúfi rappert) is érzékletesebben demonstrálja az az egykedvűség, melyből az a hír sem zökkentheti ki hősünket, hogy az elnök épp a városban van. Elnök? Milyen elnök? Ha Packer hajat vágatni indul, az amerikai, de semmilyen más elnök konvoja sem állhatja útját. Mégis hogy jönne ahhoz!
Ennek a makulátlanra nyírt, de hajvágásra áhítozó korunk hősének állít emléket David Cronenberg filmje is, és ami azt illeti, nagy volt a reménykedés a keményvonalas cronenbergiánusok körében, hogy A veszélyes vágy szecessziós semmitmondása után a mester végre emberére talál Packerben, e 48 szobás, kétliftes, utcahossznyi limuzinokkal közlekedő, aszimmetrikus prosztatájú, unott milliárdosban, aki a kínai piacoktól és a sokat emlegetett jüantól várja élete rosszabbra fordulását.
Cronenberg nem idegen a gépjárművükkel szenvedélyes viszonyt ápoló élvhajhász hősöktől (lásd Crash – Karambol), és Packer (Robert Pattinson) is egy ilyen autóban végződő lény. Egy liftjeivel, tárgyaival, limuzinjaival, testőreivel összenőtt, emberarcú organizmus – micsoda remek terep egy ember-gép összenövéséket előszeretettel vizsgáló rendezőnek. Pont amilyennek korábban Cronenberget is megismertük. Noha papíron nem robot, sőt példás egészségnek örvendő ember, Packerben láthatóan több az idegen alkatrész, mint az emberi.
Talán a látása gyengült meg ennyire, ki tudja, mindenesetre Cronenberg rendre elvéti e sajátos összenövést, és ahelyett, hogy e gépies emberbe hatolna be, Packer limuzinjának belsejéig jut csak. Válogatott bőrüléseknek, piacmonitorozó high-tech kütyüknek, Packer udvartartásának és felettébb papírízű monológoknak ad otthont e fejedelmi jármű, a film egyetlen életszerű szereplője. Persze lehet azt mondani, hogy ami nekünk, földi halandóknak szolgalelkű szöveghűségnek tűnik, az alkotói oldalról nem mást, mint magas művészet, szándékosan alkalmazott elidegenítő hatás. Ha így van, Cronenberg utolérhetetlen magasságokba jutott: családtagjain és alkotótársain kívül alighanem szinte mindenki mást sikerült elidegenítenie legújabb filmjétől. A magányos milliárdos mellett egy kalap alatt a magányos művész alakját is sikerült megalkotnia.
Egymást érik a vásznon az excentrikus karakterek: az egyik patkányokkal hadonászik, a másik tortát dobál, a harmadik Packer prosztatáját tapogatja, a negyedik meg az ötödik előtt jön – micsoda káosz, micsoda művészet! Az utókor tán majd felfedezi a mű zsenialitását; ám mai tudásunk és a jüan jelen állása szerint az a szomorú hírünk, hogy David Cronenberg vadonatúj, egyenesen Cannes-ból érkezett filmje kis híján nézhetetlen.
