Aki nem ismeri a történelmet, megérdemli, hogy újraélje. Ken Loach filmje történelmi lecke középhaladóknak, s ez a szint a história ismeretének eltörlése időszakában már provokatívnak számít. Pedig a rendező nem arról beszél, hogy a történelem célirányosan halad-e vagy körkörös a mozgása, hanem arról, hogy bizonyos helyzetekben lehet tudni, hogy milyen emberi válaszok születhetnek. Legalábbis a magyar néző szívszorongva látja viszont a vásznon, miért lesz a megbékélés hirdetője az, akinek egyesével tépték le harapófogóval a körmeit, hova vezet a neofita ügybuzgalom, hogy a szociális igazságosság és egyenlőség jogos követelése milyen későbbi csapdákat rejt magában. Nem tudjuk, hogy tavaly a cannes-i fesztivál zsűrije milyen megfontolásból ítélte az Arany Pálmát a Felkavar a szél című filmnek, de döntésével némileg visszaállította a díj becsületét.
Ken Loach felzaklató alkotásának megkérdőjelezhetetlen tézise az, hogy minden népnek alapvető joga van a szabadságra és függetlenségre. Így az íreknek is. És ettől kezdve minden bonyolulttá és ellentmondásossá válik. Mert a valamiért való küzdelem - összekapcsolódva a valami ellen folytatott harccal - egységet teremt, a hogyan pedig szétválaszt és megoszt. A történet 1920-ban játszódik Írországban. Bár a két évvel ezelőtti parlamenti választások nyomán működik a helyi, azaz ír közigazgatás és igazságszolgáltatás, az angolok a Churchill által szorgalmazott biztonsági törvény alapján mindenféle gyülekezést, közösségi tevékenységet tiltanak és megtorolnak. Az egyik ilyen razzia során az angolok agyonvernek egy tizenhét éves fiút, mert az nem hajlandó angolul is megmondani a nevét. Ezt a brutális tettet végignézte Damien ODonovan, aki elvégezte már az orvosi egyetemet, s most Londonba készül, hogy tudását gyarapítsa. Bátyja, Teddy - az angolok elleni fegyveres harc egyik vezetője - próbálja őt visszatartani, hiszen az íreknek is szükségük van az orvosokra, de az öcs hajthatatlannak tűnik. Aztán egy újabb személyes élmény maradásra készteti. A pályaudvaron egy szakasz angol katona a mozdonyvezetőt és a kalauzt veri félholtra. Damien fölesküszik a függetlenségért vívott küzdelemre, részt vesz a kiképzésen, elveiben és tetteiben fokozatosan radikalizálódik. Keserű öniróniával szól arról, hogy öt évig tanult anatómiát ahhoz, hogy most agyvelőket loccsantson szét. Leszámol a besúgókkal és árulókkal, majd a békekötés után, mely kettéosztja Írországot, szembekerül bátyjával is...
Az alapkonfliktust, a testvérpár kapcsolatának tragédiába torkolló változását árnyaltan és hitelesen ábrázolja Ken Loach, mint ahogy meggyőzőek az igazság egy-egy szeletét megjelenítő mellékszereplők is, hála a kiváló színészeknek. Az Arany János által megkövetelt epikai, és tegyük hozzá, lélektani hitelt azonban a szinte észrevétlen részletek adják. A rendezőt azzal vádolták, hogy egyoldalúan mutatja be az ír-angol ellentétet. Az angol katonák indokolatlanul brutálisak, üvöltenek, állandóan a fegyverükhöz kapnak. A bírálók csak azt felejtik el, hogy egy évvel vagyunk túl az első világháború befejezésén, s a filmben elhangzik egy félmondat arról, hogy a rendfenntartó erők tagjait szinte a frontról vezényelték - idegbetegen, emberi roncsként - Írországba. Ne értekezzünk arról, hogy mit jelentett szemtől szembe harcolni az ellenséggel, elég annyi, hogy az addig értelmiségi huncutságnak tartott pszichoanalízis, illetve Freud praxisa ekkor kezd felvirágozni.
A Felkavar a szél stílusbravúr, amennyiben az európai filmakadémia díjával kitüntetett operatőr, Barry Acroyd képei lassan, megfontoltan tárják a néző elé a látványt, igazodva a történet időpontjához. Az emberek hosszú-hosszú kilométereket gyalogolnak, egy-egy rajtaütésszerű támadás annyit jelent, hogy angol katonák trappolnak a földes úton. Az alkotók még a régi iskola tagjai: előbb felvételeket készítenek, s csak utána ülnek a vágóasztalhoz.
