Végy egy sikeres musicalt, ami egy világhírű filmből készült, majd rontsd el teljesen.
Élt egyszer egy rendező, akit Federico Fellininek hívtak; a világ egyik legnagyobb művésze volt. Számos sikere és sikertelensége után alkotói válságba jutott: már épp készült lemondani az esedékes forgatást, amikor egy díszletépítő munkás bejött hozzá, hogy koccintson vele a produkcióra. A Mestert annyira lenyűgözte a férfi beléje vetett bizalma és lelkesedése, hogy elhatározta, leforgatja a rendező történetét, aki nem tudja, miről készítsen filmet. Így született a 8 és 1/2, ami megváltoztatta a mozgóképpel kapcsolatos gondolatainkat, és a maga szabadon röpködő asszociációival felszabadította a filmművészetet. Életre kelt Fellini alteregója, Guido (Marcello Mastroianni), aki képzelet és valóság határán egyensúlyozva próbál megoldást találni problémáira, hogy a végén eljusson azon felismeréshez, hogyha elfogadja saját magát, azzal mindenkit képes lesz elfogadni és végre képes lesz szeretni. Guido filmbeli producere így fogalmazott: "Én értem a film alapgondolatát: a zűrzavart akarja megmutatni ami ennek az embernek a lelkében dúl. De ezt világosabbá kell tenni úgy, hogy mindenki megértse."
Ebből kiindulva készült hát el a Kilenc (mert a zene egy plusz fél a nyolc és félhez) című Broadway-musical. Maury Yeston óriási Fellini-rajongóként a Mester áldását kérte, hogy színpadi adaptációt készíthessen a 8 és 1/2-ből. Ő felelt a dalokért és szövegükért, Arthur L. Kopit pedig a történetért. Ez a verzió érthetőbb és könnyebben befogadható lett, bár itt sem lineáris történetmeséléssel találkozunk. A középpontban egy olasz rendező (szintén Guido) áll, aki nem tudja megírni legújabb filmje forgatókönyvét, s eközben szerelmi élete is a csőd szélén táncol, szeretője követelőzik, felesége pedig épp elhagyni készül őt.
A többszörös Tony-díjas musical most filmmé fejlődött. A direktori feladatokat a hat Oscar-szobrocskát begyűjtő Chicago atyja, Rob Marshall vállalta magára, akinek az Annie-vel együtt ez a harmadik musicalje. Teljes alkotói szabadságot kapott, így három új számmal bővült a repertoár, s az egész sztori, így a végkifejlet is derűsebbé vált a forgatókönyvíróknak (Michel Tolkin - A játékos, Deep Impact és Anthony Minghella - A tehetséges Mr. Ripley, Az angol beteg) köszönhetően. (Minghella nem sokkal a film befejezése előtt elhunyt, így alkotótársai neki ajánlották az elkészült mozit.)
A filmváltozatban Guido (Daniel Day-Lewis - Vérző olaj) fantáziaképei és emlékei elevenednek meg a vásznon, miközben megismerjük élete női főszereplőit, Luisát (Marion Cotillard - Piaf) feleségét, aki a színpadi és a mozgóképes verzióban sokkal jobban hasonlít Fellini igazi feleségére, Giuletta Masinára, hiszen itt ő is színésznő. Claudiát (Nicole Kidman - Ausztrália), akire rendezőnk az ideális nőről alkotott képét ráboríthatja, Carlát (Penélope Cruz - Megtört ölelések) a butácska szeretőt, Lilit (Judi Dench - A Quantum csendje), a hűséges bizalmast és jelmeztervezőt, a Vogue kacér riporternőjét (Kate Hudson - A csajok háborúja), minden nők legfontosabbikát, a Mamát (Sophia Loren - Házasság olasz módra), és végül Saraghinát (a Black Eyed Peas-es Fergie), a prostituáltat, aki mint a szexualitás ősanyja jelenik meg a a direktor gondolataiban.
Csakhogy a csodálatos recept ellenére a produkció nem változott meseszép pillangóvá: torz báb maradt. Az új számok nem illeszkednek szervesen a musicalbe, a meglévő zenei témákból szinte semmit nem használtak fel például a Cinema Italiano című Kate Hudson-dalhoz, ami a mozi leglaposabb pontja. Hogyan is passzolhatna a hatvanas évek világába egy Beyonce-módra riszáló és egy néhol szinte rappelő szőke csoda, akinek feladata az olasz mozi és Guido Contini művészetének éltetése lenne a célja? Nem mintha a másik két dal - Sophia Loren altatódala és Marion Cottilard sztriptízszáma - olyan jól beleillene a képbe, de mindenképpen Hudson száma a legirritálóbb. Viszont, ha már itt tartunk, Fergie Be Italian-je élő és izgalmas, mind karakterformálása, mind ahogy elénekli az egyik legfontosabb számot, s itt a koreográfia is végre ötletesnek nevezhető, máskülönben Marshall nagyrészt a Chicagóban bevált mozdulatsorokat ismételteti. A Kilencet arra hegyezték ki, hogy ezeket a fontos nőket borzasztó szexin ábrázolja. Na, és itt a lényeg, hogy ha összehasonlítjuk Fellini nőábrázolásával, ott egy talpig felöltözött asszony sokkal inkább tűnt istennőnek, mint itt, ő úgy tudott rájuk nézni, hogy mindenkiből előcsalogassa a különleges női erőt és kisugárzást. Itt csak a hiányos öltözet és vonaglás hívatott előhívni a szexualitást, és a férfi nézőknél nyilván sikerrel is fog járni.
Nemcsak a közönség, a szakma sem üdvözölte nyíltszíni tapssal a Kilencet, öt Golden Globe-jelöléséből egyet sem váltott díjra, és az Oscar-szobrokért induló harcból sem az veszi ki igazán a részét, a legfontosabb kategóriákban nem került be a kiválasztottak közé. Daniel Day-Lewis profizmusa, a borongós stúdió-látványvilág és a napfényes Olaszország teszi nézhetővé a filmet, no meg az, ha közben Fellinire és világára gondolunk, mert ennek a filmnek a Broadway-musicallel ellentétben semmi köze hozzá.
