Ismeretlen Schnitzler az ismert Katonában
Nem szoktak manapság ilyen darabokat játszani - meg is volt lepve
a premierközönség, mondjuk így. Arthur Schnitzler Távoli vidék című műve 1911-ben, két drámai kor határán született, és mintha egy egész csapat dobta volna össze, ki-ki a maradékból. Ödön von Horváth, Csehov, kicsi Strindberg, kicsi Molnár Ferenc, valamennyi Ibsen, cseppnyi Oscar Wilde és némi Schnitzler. Társalgási opus, ellenpontozó rendezés.
Van három rész - és decens hanyatlás. Elsősorban a darabé, másodsorban az előadásé; utóbbi egy darabig ellenáll, aztán elernyed, megadja magát. A közönség szintúgy: mire vége, már azt sem tudni, ki és mivégre bukkant fel itt.
Pedig van sok pedig. Elsősorban a színészi alakításokban - az ugyanis szinte kivétel nélkül pedig, amennyiben ki-ki hozza a jó formáját, ami pedig a Katona társulatában sok, de van, hogy nem elég. Brillírozás is van: Csákányi Eszter egy tenyérbe mászó, kotnyeles és szerencsétlen asz-szonyt játszik, aki szexuális magányát fecsegő intrikálással és pletykálkodással színesíti. Ez a bizonyos Frau von Wahl mindenütt ott van, sopánkodik és csodálkozik - Csákányi Eszter pedig mindvégig tart tőle egy, úgymond, tisztes távolságot, amelytől a figura némileg elrajzolttá, az alakítás pedig stilizálttá válik, és máris Máté Gábor rendezésének alaptónusánál tartunk.
Hogy ugyanis az eléggé kusza, ámde nem kevésbé hétköznapi történet akkor bírna némi unikális színházi aurával, ha a helyzetek, szövegek és a játék közé stabilan beékelődne ez a tisztes távolság. Mint amikor a gyáros házaspár mélyreható veszekedésébe betoppanó váratlan látogatót a szövegtől teljességgel idegen (és ekként érdekes) módon hatalmas kacagásokkal taszigálja-lökdösi ki a két ember, miközben másodpercre sem hagyják abba egymás tépázását. Vagy amikor a voltaképpen semleges dialógus alatt egymást fogdossák, bökdösik, majd még pofon is csattan. Vagy amikor a színen kívüli fagylaltozásból hárman is kanállal a szájukban térnek vissza a színpadra.
A közhelyekben, tehát életszagban bővelkedő dráma freudi üzenetét gyorsan meg lehet érteni: társadalmi státus ide, vagyon oda, az emberben ott van benne az állat. És csalunk, hazudunk,
az élet meg milyen baromi bonyolult
A Hofreiter házaspár például elegánsan és diszkréten, sőt közös megegyezéssel dugogat félre, de ha sérül a tekintély vagy az imázs, akkor - legalábbis a férfi - ölni bír. Már ha az asszony szeretője - eléggé el nem ítélhető módon - nem lesz öngyilkos.
Öngyilkosság és gyilkosság keretezi a sokszereplős, lassan és olykor terjengős kitérőkkel hömpölygő történetet, melyben mindenki csal, legföljebb nem mindenki hálja el. Nemcsak a gyáros és felesége, hanem a gyáros volt szeretője is csal (utóbbi értelemszerűen a férjét, akinél a tűréshatár szintén a társadalmi státus érinthetetlenségénél húzódik, mert fölszarvazott baromnak lenni hajlandó ugyan, de annak látszani nem), nem beszélve a szemünk előtt tétován és teszetoszán alakuló egyéb viszonylehetőségekről. A már említett társasági pletykafészek Von Wahl asszony fiatal, de az életről teoretikusan sokat tudó leánya még elhálás előtt visszaretten az álcsehovi, de igen unalmas orvostól, és mindenáron Hofreitert szeretné az ágyába csalogatni, akinek a térdén lovagolt kislánykorában, és azóta is... hát persze, megint Freud. Van még egy színésznő, neki egy snájdig fia, akit Genia, a gyáros túlspannolt felesége részesít erotikus örömökben. Ezen a vonalon kibomlik egy újabb családi dráma: egy lelécelt - és persze nőfaló - papa, akinek a hegyi szállodájában gyűlik össze a csapat egy hegycsúcshódításra, melynek ráadásul szimbolikus jelentése is van, viszont praktikus konfliktusokat okoz. Zavaros az egész - pedig a költőről még nem is beszéltem, akinek a felesége nyíltan flörtöl a fiatal buddhistával, aki viszont szintén a Wahl asszony gyermeke...
Vissza Máté Gáborhoz. Ez a szolid távolságtartás, amelyről fentebb beszéltem, az előadás első részében és olykor a másodikban érhető tetten. Pedig Menczel Róbert erős színekkel, vonalakkal és kontúrokkal operáló díszlete a hideg-fémes vagy éppen túlplüssözött bútorokkal jó közege a rendezői koncepciónak, mely irtózik ugyan a lélektani viharok direkt tálalásától, a darab túlburjánzásával és szétesésével párhuzamosan mégis ezt teszi.
Az az érdes izgalom például, amit kezdetben az okoz, hogy az előkelő és vagyonos házaspárt Lukáts Andor és Szirtes Ági játssza, lassan, de határozottan elpárolog. Bodnár Erika első belépője a színésznő és anya szerepében súlyos és feszes - a második, a darab végén feszültségmentes. Egész sereg színész igyekszik: Lengyel Ferenc orvosa
kezdetben mély, aztán csak mamlasz,
Nagy Ervin tengerésze - ő a gyárosfeleség ifjú szeretője - zsúrfiúból váratlanul dúvaddá válik, Ujlaki Dénes egy öregedő amorózó kliséjét hozza, Söptei Andrea Hofreiter volt és egy mellékszereplő jelenlegi szeretőjeként halovány, Szacsvay László zárványjellegű költője lebegő betétjáték, Elek Ferenc buddhistája majdhogynem krisnás karikatúra. És, ha hiszik, ha nem, mind tüchtig alakítás - Kun Vilmosé pedig, aki egy erős osztály- és nemzettudatos, tiroli jelmezes kisembert játszik, több is ennél.
Jó Lukáts és Szirtes is, de inkább a brutális tartományban, semmint az elegánsban. Feszülnek, feszülnek, a zsöllyében meg terjeng az unalom.
Azt pedig, hogy Máté Gábor - és a színház - miért bányászta elő ezt az itthon még sosem játszott (és Lőrinczy Attila által gördülékenyen és színpadképesen fordított) darabot, néhány remek jeleneten kívül elsősorban Csákányi Eszter, másodsorban pedig Pelsőczy Réka alakításán láthatni. Pelsőczy játssza Csákányi lányát, csöppet sem naivamodorban, viszont lefelé intonálva, érdesen, sprőden: olyan, akár a visszafelé simított bársony.
Fenékkel bírni az egészet - az nem nagyon könnyű.
