Az űrből alakváltó robotok jönnek, hogy a Földön vívják meg háborújukat, a rendezőt pedig úgy hívják, hogy Michael Bay. Aki ezen információk tudatában is beült anno a Transformersre, az egyrészt magára vessen, másrészt nyilván nyomós oka volt tettére. Aztán jött egy szánalmas folytatás, most pedig itt a harmadik felvonás. Nem ígérhetünk mást, csak vért, verítéket és könnyeket!

Csak idő kérdése volt, hogy a rajzfilm, képregény és számítógépes játék után mikor láthatjuk vásznon is megelevenedni a Hasbro alakváltó autóit. A játék megszállottjai, illetve a CGI-zúzások szerelmesei legnagyobb örömére Michael Bay vette kézbe a dolgokat, aki sokszámjegyű összeget ölt bele a projektbe, épp csak a kreativitással spórolt, de ez nem meglepő a direktor életművét ismerve.

Az alkotó, akinek olyan filmtörténeti gaztettek fűződnek a nevéhez, mint az Armageddon, vagy a Pearl Harbour, jó szokásához hűen ismét lángokba borítja az Egyesült Államokat, miközben lassítások és alulról fényképezett heroikus tablók tömkelegével tesz próbára minket. Emellett vannak közhelypetárdák, bátor hazafi katonák és egy jó csaj is, aki Megan Fox kezéből vette át a váltóbotot: Rosie Huntington-Whiteley-ről van szó, aki hosszú combjaival és csókra szomjazó ajkaival vonzza magára a vizslató férfitekinteteket.

A 2007-es első rész egy technicista korban debütált, így szépen reflektált az emberek azon félelmére, hogy mi lesz, ha annyira nyakunkra nő a technika, hogy elveszítjük az uralmunkat felette. Nagyjából ez minden jó, amit elmondhatunk róla, mert a robotok köré épített kamu-mítosz már a kezdetektől kínos, arról nem is beszélve, hogy a sorozat összes része hosszabb vagy 20 perccel a kelleténél, így a fináléban látható akció-orgiára teljesen lebénul a néző, és üres tekintettel szemléli a végeláthatatlan csihi-puhit.

A folytatás azonban annyira rosszul sikerült, hogy még az első rész is megszépült mellette. Ez persze nem a mozgókép erénye, de tény, hogy a 2007-es blockbusterben volt valami báj, míg a folytatásra a kínos szó illik leginkább. Erőltetett viccek, antropomorfizált robotok ripacskodása, ordenáré product placementek, Terminátor 3-at idéző robotcsaj, Mátrix áthallások, több bomba, több mítosz, több kutya, még az "anyuka befüvezett" poént is elsütötték, így nem csak földrajzilag mozdultak el az alkotók, ahogy a sequelekben szokás, hanem egy erőteljes lépést tettek az idiotizmus irányába.

Ezek után a türelmesebb rajongók is félve tették fel magukban a kérdést: sikerül egy ütősebb folytatást összerakni, vagy a megalomániás Bay (aki maga is elismerte, hogy előző filmje nem sikerült túl jól) megint képes lesz alulmúlni önmagát? A válasz: a harmadik felvonás jobb lett elődjénél, legalább is látvány szempontból mindenképp.

A történet egy meglepő állítással indul: a hidegháború és a két nagyhatalom közti űrverseny természetesen a robotok miatt volt, a Hold árnyékos oldalába ugyanis egy űrhajó csapódott be, a jenkik pedig a szovjetek előtt szerették volna megnézni, mit rejt a kaszni. Később kiderül, hogy a jó és a rossz vasak harca továbbra is fennáll, sőt, most egy dimenziókapu megnyitásával a Föld leigázása is napirendi pontra kerül, ergo veszélyben van Amerika, ismét fel lehet szopni a jenkik patriotizmusát. Közben Sam állást keres, de legszívesebben ismét megmentené a világot, mert az irodai melóban nem sok örömet lel, plusz szexi barátnője előtt is bizonyítani akar.

Az első részben a csaj meghódítása, a másodikban megtartása és az érzelmi megnyílás, míg a harmadikban a frusztráció és a bizonyítási kényszer hősünk kettős motivációja. Mondani sem kell: a film akkor a leggyengébb, amikor az emberszabású "statiszták" életét követi és a történet fonalát veszi fel. Mintha maga a rendező is unná ezeket a részeket és csak azt várná, hogy mikor gyalulhatja le CGI-kreatúrái segítségével a vidéket. A maratoni rombolásra most Chicagóban kerül sor, a felhőkarcolóban játszódó passzus például remek lett, de alapvetően megint fordított hatással van ránk a tömör akció: nem izgulunk, hanem ásítozni kezdünk. Bay jó second unit director lenne, de a két és félórás filmeket nem kéne erőltetnie.

Steve Jablonsky sablonos zenéje néha az Inception soundtrack-ját idézi, Bay próbál önironikus lenni és poénkodni, de nincs humora, továbbá most is erősen benne van filmjében, hogy a technikai kütyüktől sehol sem vagyunk biztonságban, lásd a gyilkológéppé alakuló plazmatévé esetét. Aktuálpolitikai áthallásokat is kapunk, mivel a hatalmas cégek lelketlen pénzemberei vezetik meg a jó amerikai kormányt, a végeredmény pedig az lesz, hogy gonosz robotgóré ül bele a washingtoni Lincoln emlékmű talapzatába és csak a nép bátor gyermekei menthetik meg tőle az országot, világot.

Okos döntés volt, hogy a fináléra átmegyünk inváziós sci-fi-be, amely a Világok harcát, vagy a legutóbbi A Föld inváziója - Csata: Los Angelest idézi, de ahogy már említettük, két óra után teljesen letompulunk a klisés mondatoktól és hideg akciójelenetektől. Kínos pillanat kevesebb van, mint az előző részben, de John Malkovich néhány jelenete azért még a sokat látott nézőket is meglepi: eleinte valóban vicces a színész a beteges igazgató szerepében, de amikor egy robot lábai előtt hempereg a földön, az csont nélkül pályafutása mélypontja. Ezért például megéri megnézni ezt a túlméretezett nyári blockbustert.