Egy idős házaspár elindul otthonról, hogy megtegye mindennapos sétáját, mely egy étteremig, aztán hazafelé vezet. Séta? Útközben az Öregasszony (Temessy Hédi) támogatja, tuszkolja szinte cipeli az elgyengült testű, zsörtölődő Öreget (Darvas Iván), mérhetetlen szeretettel és gondoskodással, mint egy őrangyal vigyázza minden lépését.
Az Öregember haldoklik. Megszabadult az érzelmektől, a vágyaktól, utolsó sétáján csak felesége és emlékei kísérik s a lelkében mély árokká vésődött bűntudat, hogy annak idején nem tudta megmenteni kisfiát a halálból. Elkészült rá, hogy útja végére érjen. Darvas Iván szinte önmaga kísérteteként játssza végig szerepét. Hogy mi van a halál után azt nem tudhatjuk meg, de hogy mivé válik egy emberben az élet a halál előtt, azzal szembesülhetünk. A lélekről lejár, leválik a test elszáradt burka.
"Otthonra leltem benned" mondja utolsó szerelmi vallomását az Öregember az Öregasszonynak. S a nő végső megmaradt tulajdonságaként megmutatja mi a szeretet és alázat egy másik ember iránt. Mi az, hogy azonosulni egy másik emberrel. A "Film"-ben Temessy Hédi egyszerű, eszközök s modorosság nélküli játéka a legnagyobb művészi teljesítmény. Ő nem színészkedik, csak tesz-vesz, szöszmötöl a lakásban, létezik. Beszéd? Magában halkan beszélget. Néhány mondatfoszlány is elég, hogy megértsük ennek a két öregnek lecsupaszított, tisztára csiszolódott történetét. Megtudjuk az ember milyen könnyen elveszíthet valamit, ami később élete drámájává, legnagyobb terhévé, boldogtalanságának kimeríthetetlen forrásává válhat.
Surányi András "Film"-je Mészöly Miklós azonos című, 1974-es kisregénye alapján készült, bár sok mindent kihagy belőle és helyenként új történetekkel egészíti ki. Mészöly regénye is egy végnapjait élő öreg házaspár útját meséli el, de ő közben a bejárt térhez kapcsolódó múltbéli történeteket idézi fel. Míg Surányi filmje nem csupán múltbéli emlékeket kapcsol a szereplők alakjához, hanem átülteti a mába azáltal, hogy betekintést ad a környék mai lakóinak életébe, akikkel a két öreg útja során nap mint nap találkozik, bár gyakran észre sem veszi őket. Felvillant kisiklott sorsú embereket, széthulló jellemeket. Egy férfit, aki feleségét tizenhét éve elhagyta, s most gondol egyet és felhívja, az anyát, aki nem bírja ezt az újra feltépett régi sebet, a fiút akinek létezéséről nem tud az apa, egy nyomorék gyermekétől szabadulni vágyó magányos nőt, egy szeretőiből kiöregedett szoknyavadászt, s még sorolhatnánk... S mégis bármilyen sodró, s drámai sorsok vonulnak fel szemünk előtt, nem egészítik ki hitelesen a két öreg életének halk szavú, életet és halált mély alázattal érintő leírását. Úgy tűnik, miniatűr drámák girlandjaival nem lehet hitelesebbé tenni egy ilyen mélységű írást, mint e Mészöly regény.
