zene: Elliot Goldenthal
vezényel: Dirk Brossé
kiadás éve: 2001
kiadó: Sony Classical
játékidő: 56:24

A "Final Fantasy - A harc szelleme" úgy vonult be a filmvilág történelmébe, mint az első fotorealisztikus látványvilágú, számítógép által kreált alkotás. Látványvilágát egyöntetű dicséret övezte, forgatókönyvének vérszegénysége, illetve a népszerű, azonos című számítógépes játékkal mutatott halovány párhuzama okán azonban rengeteg bírálat érte a közel száznegyvenmillió dollárt felemésztő produkciót. Az összességében véve tehát vegyes fogadtatásban részesült alkotás a kiváló kivitelezés mellett zenei szempontból is érdekesnek mondható, ugyanis míg magát a komponistát, Elliot Goldenthalt sajátos stílusa okán rendszerint nem szokták magasztalni, ide vonatkozó szerzeményét viszont az átlagnézők közül is sokan pozitívumként említik.

Jelen adaptációt a producerként, illetve direktorként számos "Final Fantasy"-játékot jegyző Hironobu Sakaguchi rendezésében sikerült tető alá hozni a kor legjobbjainak tartott programozók közreműködésével, akik közel négy évet szenteltek arra, hogy ne csak a háttér, illetve a környezet legyen káprázatos, hanem a szereplők is, akik addig vásznon nem látott módon elevenedtek meg előttünk. Mindez pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a lepusztult jövőben túlélésért küzdők csapatának logikai buktatókkal és klisés párbeszédekkel tarkított története ne okozzon annyira keserű szájízt, hanem inkább egy, összességében az átlagosnál némiképp jobb élményként éljen bennünk tovább.

A premierig összesen tíz "Final Fantasy"-játék készült (az utolsó a mozi bemutatójával azonos évben került a boltok polcaira, promóciójához pedig még a "Final Fantasy – A harc szellemé"-hez kapcsolódó filmzenealbumot is felhasználták úgy, hogy a score mellé egy kis beharangozót tettek a korongra), melyek aláfestéséről Nobuo Uematsu gondoskodott, akire a direktor a filmváltozat kapcsán is számított, végül azonban Goldenthalt kellett leszerződtetnie. Sakaguchi ezen a téren abból indult ki, hogy bár a stúdió által szorgalmazott komponista ismert a mozgóképek világában, a játékok birodalmában azonban már nem, Uematsuért viszont rajonganak. S bár ezen érvelése logikusan hangzott, a producereket mégsem sikerült meggyőznie, ezért Goldenthal léphetett színre, akit egy évvel a premier előtt kerestek fel, így lehetősége nyílott arra, hogy mélyebben elmerüljön a projektben, illetve annak univerzumában, az alapul szolgáló szériát ugyanis csupán hallomásból ismerte. Míg ő a muzsikán dolgozott, a vágóknak szükségük volt némi támpontra a születendő mű stílusával, illetve tempójával kapcsolatban, ezért tempként korábbi Goldenthal-műveket használtak, illetve olyan további darabokat is, mint például James Horner Titanic-témája.

A direktornak - a zeneszerző személyével kapcsolatos hercehurcát követően - egy másik elképzelése meghiúsulásával is szembe kellett néznie. Míg ő egy visszafogottabb hangzásvilággal bíró, misztikusabb, bensőségesebb kíséretet képzelt el a képsorok alá, addig Goldenthal (hűen önmagához és a stúdió kívánalmaihoz) egy vérbeli, nagyzenekarra íródott muzsikával rukkolt elő – remekül támasztja alá e tényt az, hogy van olyan momentum, amikor csak a franciakürtből tizenhatot szólaltat meg. A lehengerlő hangzáshoz azonban az is szükségeltetett, hogy a másfél órás szerzemény előadásához egy olyan képzett együttest lehessen felfogadni, mint a London Symphony Orchestra, melynek tagjaival ekkor dolgozhatott először Goldenthal. Hangszerelője, a más projektekből is ismert Robert Elhai egy, e projekttől független interjú során pont a "Final Fantasy – A harc szellemé"-t emelte ki pozitív példaként azzal kapcsolatban, hogy milyen ereje tud lenni a score-oknak akkor, ha ahhoz minden szükséges eszközt, illetve lehetőséget biztosítanak a szerző és csapata számára.

A muzsika rendkívül témacentrikusra sikerült, könnyedén megfigyelhetőek benne a különféle vezérmotívumok, s a fennmaradásért való küzdelem szimbolizálása mellett az érzelmek, a félelem és a spirituális elemek megjelenése sem maradt el. Goldenthal a sci-fi vonalat és a karakterekben lejátszódó folyamatokat párhuzamosan kívánta érzékeltetni, s bár bevallása szerint eleinte utóbbitól nagyon is tartott a produkció animációs mivolta miatt (attól félt, hogy az élő szereplők játékgazdagságának hiánya okán nem lesz elég ihlete), ám miután néhány jelenetet levetítettek neki, egy csapásra magával ragadta őt azok profizmusa, és megihlette a méltán ismertté vált zongoratémára, mely a score egyik legfontosabb eleme lett. Kézenfekvő volt számára, hogy zongorával kívánja majd tükrözni az érzelmeket és az emberi lelket, de nem annak klisésségből eredő egyszerűsége miatt, hanem azért, mert úgy vélte, bármikor is játszódjon egy alkotás, a zongora lágy hangja időtlen bensőséget sugall. E motívum a "The Kiss" című tételben bontakozódik ki teljes egészében, ugyanakkor az "Adagio and Transfiguration" egyik alappillére is, mely trackek véleményem szerint nemcsak az albumnak, hanem a szerző pályafutásának is ékkövei. Ez képezi továbbá a "The Dream Within" című stáblistazene gerincét is, melynek dalszövegét az alkotás zenei rendezője, a popszakmában és Hollywoodban egyaránt ismert Richard Rudolph jegyzi, aki olyan filmekhez szállított már dalokat, mint például a "Hét élet", a "Vadkaland" vagy a "Jackie Brown".

A produkció sci-fi mivolta olyan tételekben jelenítődik meg, mint például az albumnyitó "The Spirit Within", a "The Phantom Plains", a katonazeneként ható "Winged Serpent", a "Zeus Cannon", valamint a "The Eighth Spirit", melyek mindegyikére a grandiózus, elnyújtott rezes- és kórusszólamok a legjellemzőbbek. Mindezek mellett pedig felcsendülnek olyan, avantgárd stílusban készült tételek is, melyek Goldenthal összetéveszthetetlen stílusjegyein nyugszanak, és olyan korábbi szerzeményeire hajaznak, mint a Batman-zenék (erre utaló jelek többek között a "Race to Old New York"-ban figyelhetőek meg), "A végső megoldás: Halál", valamint a "Gömb" score-ja – utóbbival kapcsolatban a rendkívül zaklatott "Code Red" mutat szembetűnő hasonlóságot. A párhuzamok ellenére azonban e darabok éppúgy képesek magukkal ragadni engem, mint a "Toccata and Dreamscapes" vagy a "Dead Rain", melyek a "The Kiss"-hez viszonyítva hihetetlen kontrasztról és a szerző sokszínűségéről árulkodnak.

Több helyen is olvasni arról, hogy Elliot Goldenthal a "Final Fantasy – A harc szellemé"-hez kapcsolódó művét azért emelik ki az átlagnál jobban, mert nincs benne annyi, az írójára oly jellemző kakofónia. Nos, ez bizonyos szintig igaz, ám ha a szerző pályafutásának minden mozzanatával tisztában vagyunk, akkor elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag itt felvonultatta az összes addigi emlékezetes zenei megoldását és stílusjegyét, s csupán annyit tett, hogy átformálta, illetve új köntösbe bújtatta őket. Éppen ezért bár a fenti értékelésem mellett maximálisan kitartok, és csak ajánlani tudom ezt a score-t mindenki figyelmébe, az árnyak erős jelenléte mellett sem tudok észrevétlenül elmenni.