2018. március 16-ától a Belvárosi Színházban dühöng az ifjúság. John Osborne művének fiataljai új elvárásokkal, új frusztrációkkal és új hangon szóltak hozzá a világhoz. A színdarab hamar klasszikussá vált, több filmes feldolgozást és számtalan színpadi felújítást élt meg. A Dühöngő ifjúság az Orlai Produkció előadásában Budapesten először látható Nádasdy Ádám új fordításában, Znamenák István rendezésében. A szerepeket Szabó Kimmel Tamás, Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Ötvös András és Papp János játssza. 
Miért vették elő a Dühöngő ifjúságot?
Orlai Tibor fejében már régóta forgott, hogy vigyük színre. Most végre összeállt a stáb, egy olyan erős csapat, amelyikkel ezt jól meg lehet csinálni.
John Osborne 1959-ben írta a művet. Mi az, amitől ma izgalmas lehet?
Az, hogy egy darabot mikor írtak, a világon semmit nem jelent, gondoljunk csak Szophoklészre. Annak van jelentősége, hogy milyen problémákkal foglalkozik. Magyarországon sajnos legalább tíz évvel odébb csúsztak, kitolódtak azok a gondok, amelyek meghatározzák az ifjúság életérzését. Az egzisztenciális kilátástalanság, a perspektíva nélküli ember tehetetlensége, a tűrőképesség hiánya, a nem csak a társadalom, hanem az önmaguk iránt érzett düh, amikkel a Dühöngő ifjúság foglalkozik, nálunk bizony nemcsak a huszonéveseket jellemzi, hanem a fölöttük járó korosztályt is.
Mi a darab fő konfliktusa?
Nehezen tudnám úgy összefoglalni, mint a vicces diáknyelv a Hamletet: ,,Hamlet dán királyfi hazaérkezik, országát és anyukáját fenekestől feldúlva találja”. (Nevet.) A darabban egyrészt jelen vannak a társadalmi különbségek, amelyek férj és feleség között is feszültséget okoznak, másrészt jelen van az erős szabadságvágy, miközben a tradíciók konzervatívan működtetik az életet. Az állandó ellenfeszülés generálja az ifjúság dühét. Az egzisztenciális különbségek ma is szakadékot jelentenek fiatal és fiatal, ifjúság és idősebbek között. Egyes családok hirtelen fölemelkednek, mások a mélybe vesznek, tönkremennek. Ez ma is így van. A Dühöngő ifjúság létbizonytalansága most, itt nagyon kézzelfogható. De a dühöngésben azért vidámság is van. A szereplők eléggé jó humorral kezelik egymást és saját magukat is, amin sokat lehet nevetni.
Kikkel dolgozott már együtt a szereplők közül?
Szabó Kimmel Tamáshoz régi ismeretség és a barátság fűz, de a többiekkel először dolgozom együtt. Mind a négyen kiváló színészek, kifejezetten jó a munkakapcsolatunk, nagy öröm velük próbálni.
Rendezőként demokrata? Hagyja, hogy a színészek elgondolásai is érvényesüljenek?
Beszélgetünk, és ha úgy látom, hogy van értelme, akkor hagyom, persze. Ha azt látom, hogy egy – egyébként akár remek – ötlet nem afelé tart, amerre menni akarunk, hanem abból kifele, akkor arra nemet mondok. De ez ritkán fordul elő, mert ha jól kommunikál az ember, ha sikerült kijelölnie az utat, általában olyan ötletek merülnek fel, amik erősítik az irányt. Az ihlet nem jön magától, azért nagyon sokat kell melózni. Ebből a szempontból a próba sokkal jobb, mint amikor otthon komoly bölcsészaggyal megpróbálom végiggondolni, hogy miről szól egy párbeszéd.
A bemutató után még sokat változik egy előadás. Dolga a rendezőnek, hogy kövesse a már kész produkciókat?
Dolga, és ezzel mindig adós maradok. Szinte sosem tudom megnézni a rendezéseimet, mert havonta huszonöt estén játszom az Örkény Színházban. Ez persze nem panasz, örülök neki. Olyan vagyok, mint a cápa, ha nem úszom, meghalok.
Nem volt még problémája abból, hogy valami olyan történt a színpadon, aminek nem kellett volna?
Ha korrektül van fölrakva egy előadás, akkor karban tartja saját magát, nagy elúszások nem lehetnek benne. Akkor lehetnek bajok, ha már az első lépések is bizonytalanok voltak. Mindkettő előfordult. Tudok olyan előadásomról, ami nagyon régóta megy, és nincs vele semmi baj, és olyanról is, amit bizony most már nagyon helyre kéne raknom.
Volt már nagy bukása?
Hogyne lett volna! De hiszek abban, és nem csak a saját munkáim, hanem a színház elve miatt, hogy létezik a bukáshoz való jog. Nem lehet azzal a szándékkal színdarabot csinálni, hogy olyan tuti sikernek kell lennie, amilyen még nem volt az életben. Illetve lehet, csak nem biztos, hogy van értelme, ugyanis azzal mindenki azonnal gúzsba köti a fantáziáját, a művészi szándékait.
Huszárik Zoltán mondta: az ember nem Oscar-díjas filmet akar csinálni, hanem olyat, amilyet tud.
És amivel el akar mondani valamit, amit fontosnak tart. Meg aztán láttam én már olyan Oscar-díjas filmet, aminél szerintem jobbak voltak a nem díjazottak. Persze már a jelölésig eljutni is nagy dolog.
Az ön számára mi számít sikernek?
Akkor érzem igazán sikeresnek, amit csináltam, ha az ott hagyott csapat olyan, mintha egy igazi nagy társulat lenne. Egyre fontosabb számomra, hogy azok, akikkel együtt dolgoztam, onnantól fogva úgy érezzék: összetartoznak. Ez ritkán fordul elő az ember életében, és nagy-nagy boldogság.
− Tud arról, hogy egyes vélemények szerint Orlai kommersz előadásokat csinál?
− Hallottam ilyen véleményt, de magasról teszek rá. Ez valami elitista, rossz duma, nem szeretem. Iszonyatos felelősség felrakni egy előadást, tök mindegy, hogy bulvárdarab vagy nem.