A hosszú, forró nyárnak, amelyet néhány forró zápor próbált enyhíteni, az volt a legszembetűnőbb tanulsága, hogy jó szívvel egyetlen filmet sem tudtunk ajánlani. Nem a forgalmazás hazai módjával van a baj; szerte Európában ugyanaz a kínálat fut. A nyári szezon sosem volt a mozis dömping ideje, de valószínűleg többről van szó: nemzetközi árapályról. A Heti Válasz kaliforniai tudósítója megerősítette, hogy Amerikában is érdemleges bemutató nélkül zárult az évszak. És ez nem üzletpolitikai kérdés, hanem hiánygazdálkodás. Józan ésszel is belátható, hogy minden filmet nem lehet bemutatni decemberben, mert egymást hatástalanítják. Néhánynak maradnia kellene nyárra is. Nem maradt... Illetve méltó zárásként, a moziban eltöltött kínos percek összegzőjeként nyakunkba kaptuk a Forró záport...
Antonio Banderas figyelemre méltó pályát futott be. A kortárs európai film egyik kivételes tehetségének, Pedro Almodóvarnak az alkotásaiban mutatkozott be, majd a legjobb pillanatban megérkezett Hollywoodba, ahol latin férfiszínészből éppen hiány volt. Banderasnak szakmai képzettsége és fizikai adottságai megvoltak ahhoz, hogy az űrt betöltse. Ám elkövetkezett a legrosszabb, ami a mozgóképes szakmában előfordulhat: Banderas elkezdett gondolkodni a hivatásán. És sajnálatosan arra a tévképzetszerű következtetésre jutott, hogy ő nem csupán Zorro, a kalandfilmek hőse, hanem művész is, akinek küldetése van. Mindenképpen hírül kell adnia a világnak, miként töltötte ifjúságát Malagában, szülőhelyén. Két dolgot gyorsan szögezzünk le. Mindenkinek alapvető emberi szabadságjoga, hogy filmet forgasson. Ám az angol filozófus, Locke óta tudjuk, hogy ez a szabadság addig terjed, amíg nem sérti más szabadságát. Banderas ezt az alapvetést figyelmen kívül hagyta, mert filmje sérti a néző szemét, fülét és alkotása hosszúsága miatt egyéb testrészét is. A másik észrevétel arra vonatkozik, hogy mindenkinek jogában áll filmet forgatni - a saját pénzén. Banderas hazajött Amerikából, és EU-s pénzből készítette el minden idők - a nyári mozis élmények óvatos fogalmazásra intenek - egyik legrosszabb filmjét. Ez a tény a következő uniós választásokon megfontolásra készteti azokat a nézőket, akik végigülték a Forró záport.
A történet néhány öntetszelgő operatőri felvétellel indul, melyből azt tudjuk kibogozni, hogy a főhősnek, Miguelitónak kiveszik az egyik veséjét. Aki már olvasott Csehov- vagy Kosztolányi-novellát, az tudja, hogy a sajnálatos magánügy, az operáció miként válik az egyén számára világmagyarázó elvvé. Most sem történik másként, hiszen a fiatalember személyisége a műtét után megváltozik. Költő szeretne lenni. Méghozzá az új Dante. A választás kivételes igényességre vall, legfeljebb annyit tegyünk hozzá, hogy Miguelito az Isteni színjáték szerzőjén kívül még nem hallott más költőről. Erre az apró iskolázottsági, illetve kulturális hiányosságra majd egy tanárnő hívja fel a fiatalember figyelmét, utalva néhány antik verselőre és a Dantét követő évszázadok poétáira. Arról van szó, hogy a főhős a kórházban töltött napokban megismerkedik idősödő betegtársával, aki a Divina Commedia elkötelezett híve. A továbbiakban a konfliktus forrása az lesz, hogy Miguelito vajon képes-e kilépni a dantei tercinák közül, és szembenézni a való élettel. Közel két órán keresztül ugyanis a balett-táncosnak készülő szerelmét, Lulit minden idők leghíresebb múzsájának, Beatricének véli. Ez az apró személyiségzavar annyira életteli, hogy ehhez képest eltörpül mindaz, ami barátaival történik. Az egyiknek az anyukája pornózik Londonban, a másiknak az apukája szeretőt tart. Közben telik a nyár, és mindezt a rémlátomást szürreális víziók, narrátor, belső monológok teszik művészivé. Vagy inkább azzá, amit Antonio Banderas filmművészetnek gondol.
