A hazai kritikusok – majdnem – egyöntetűen szerették Robert Zemeckis új filmjét, egy 1974-es nagy attrakció történetét, amely során egy furcsa francia muki egy drótkötélen átsétált a World Trade Centre két tornya között. Nyilván sokat segített a Kötéltánc megítélésében, hogy a megszállott franciát Joseph Gordon-Levitt alakítja, akit képtelenség nem szeretni.
A Vox nem fukarkodik a dicsérettel:
„És noha tudjuk, hogy igaz történetről van szó, vagyis tisztában vagyunk azzal, hogy Petit ma is él és virul, Zemeckis profizmusának hála mégis eléri, hogy lerágjuk a tíz körmünket, pedig Philippe még rá sem lepett arra a bizonyos kötélre. És rendezőnk még csak ekkor durrantja be igazán a látványrakétákat, melyek nála sosem furakodtak az előtérbe, minden esetben a sztorinak alárendelt és azt kiszolgáló szerepet játszottak a filmjeiben, melyek még jobban elősegítették az átélhetőséget. Ez most sincs másként, Petit-vel együtt mi is ott fogunk egyensúlyozni azon a vékony kötélen, érezni fogjuk a szél ránk zúduló fuvallatait, és alig merünk majd lenézni a tátongó mélységbe. A Kötéltánc egy meglepően szórakoztató, szemet gyönyörködtető, izgalmas és szimpatikusan egyszerű élmény, melynek esze ágában sincs megváltani a világot, de épp ezért szeretjük.”
Az AeonFlux az ötből négy csillaga mellé kedves szavakat mellékel:
„És amikor elérkezik a nagy attrakció, vagyis az "akció", ahogy Petit utal rá, akkor nem csak a térhatásba beleszerelmesedett filmes, hanem a nagy jelenetekre képes alkotó is előbukik Zemeckisből, és a címszereplő minden téren szállítja azt, amire azt mondjuk: ilyet csak a mozi tud. Szédít és elszédít, borzongat, ámulásra és lélekbeli tapsolásra késztet – és ez egyszerre szól az eredeti mutatványnak és tiszteletreméltó megjelenítésének. Életrajzi filmként nem utolsó, de nem kiemelkedő; heist movie-ként is csak középkategóriás (ám sajátossága kétségtelen: itt a szereplők nem kirámolnak, hanem berámolnak); thrilleri magasságokat pedig csak a végjátékban ér el, mégis jól működik két órájában a Kötéltánc, és nem csak Petit-t juttatja majd ismét észbe, avagy ismerteti majd meg a még szélesebb világgal, hanem magának a World Trade Centernek is meglepően kedves emléket állít.”
A Filmtett szerethetőnek tartotta a filmet – de többnek nem:
„Zemeckis olvasatában a konok, önfejű kötéltáncosból jófej bolond válik, aki a Szabadság-szobor tetejéről meséli a történetet. Ez megadja az alaphangot, a Kötéltánc ugyanis mese, a nyolcvanas évekbeli Spielberg–Lucas-filmeket idéző régi vágású, humoros pátoszmozi, amely nem titkolja és nem is szégyelli, hogy hatásra – nevetésre, áhítatra – vadászik. Kellemes film, nem is rossz, de nem is kiemelkedő, az unalom elől rendre ellép egy jól irányzott poénnal. Szerethető is attól lesz, hogy karikatúrának mutatkozik és egy pillanatra sem veszi komolyan magát.”
A Skip.hu internetes magazin nem csak a filmet, hanem magát Zemeckist is méltatja:
„Nagyon akarta ezt az egészet. Nem csak a végén, amikor Petit a levegőben, vékony vonalon sétál az ikertornyok között, hanem eléggé sokszor máshelyütt is igyekszik játszani a 3D-vel, mégpedig úgy, hogy franciásan bohókás stílusban (ha úgy tetszik, a mágikus realizmus hollywoodi variációjával) bemutasson nekünk egy önző, arrogáns rögeszmés őrültet, aki végül csak kierőszakolta New York népétől az ámulatot. Zemeckis nagy szívvel forgatta le a Kötéltáncot, s annyira együtt dobogott saját filmjével, hogy tulajdonképpen az se bántó, hogy a nagy, filmvégi illúzió korántsem lett tökéletes. Az emberi test ugyanis még mindig ledobja magáról a CGI-t, így aztán sokszor lebukik a nagy világszám. Viszont nem lesz nevetséges mégse, hisz működik a feszültsége. És elhiteti, hogy nem trükközni, hanem varázsolni akar.”
A Pesti Est is kitér a témát már egyszer feldolgozó dokumentumfilmre, az Ember a magasbanra:
„A doksi anno Oscar-díjat kapott, most pedig Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe-trilógia) a legmodernebb 3D-vel felvértezve játékfilmként meséli el a történetet, ahol egyfajta heist movie-ként mutatja be ezt a vakmerő illegális akciót. A film a főhős karakterére és a drámai szálra legalább annyira koncentrál, mint a nagy mutatvány minél látványosabb bemutatására. Ez utóbbi egy 40 perces szuperintenzív szekvencia, és az amerikai mozikban jó néhányan rosszul lettek és megszédültek a vetítésen, annyira hatásosra sikeredett. Joseph Gordon-Levitt francia akcentusa ugyan hagy némi rossz szájízt maga után, de ezt a filmet muszáj látni, méghozzá IMAX 3D-ben.”
A Filmtekercs a főszereplőért van oda és vissza:
„No persze a bohém Petit figurája könnyen pojácává alacsonyodhatna, ha nem Joseph Gordon-Levitt játszaná. Joseph Gordon-Levitthoz ódákat lehetne zengeni. Megérdemelné, hogy szoborba foglalják ezt a szerepét (mondjuk egy kicsi aranyba). Előadásában Petit egyszerre szertelen és elszánt, bolond és racionális, megbízhatatlan társ és karizmatikus vezér, és legfőképpen egy alkotó ember, akinek egyetlen víziója áll egész élete középpontjában.”
A Nullahategy vállalta a rosszfiú szerepét:
„Mesterien sikerült a még épülő WTC megidézése is, de a film legfontosabb mértékegysége mégis a történet lenne, így hiába tökéletesek az együtthatók, ha a végeredmény nem jön ki. Pedig a sztorit is fel kell rakni, ki kell pányvázni, ahogy magát a kötelet is. A párizsi szín pedig elképesztően modoros, a városban csak zsonglőröket, utcazenészeket, és matrózcsíkos pólóban festő művészeket látunk, ennél egy hűtőmágnes is árnyaltabb képet mutat Párizsról. A film valódi főszereplője maga a WTC, a két torony nagyobbat alakított, mint a sablonosra vett, jópofának szánt füves arcok, akik abban segítettek, hogy felvigyék a köteleket az irodaházak tetejére.”
