A Mr. Popper pingvinjei gyerekfilm. Nem mesefilm, a kettő között van egy kis különbség. Méghozzá olyan gyerekfilm, amire *mindenképpen* gyerektársasággal menjünk – ha nincs sajátunk, kérjük kölcsönbe az unokaöccseinket/hugainkat – ugyanis ez a film a felnőtteket csak egy bizonyos pontig képes szórakoztatni, bár addig meglepően hatásosan; azon túl lélektelen kiszámítottságának köszönhetően romba dől.
A jéghideg tervezőasztalon összerakott gyerekfilm
A gyerekek számára kicsit talán tovább élvezhető. Nekik sem végig: az utolsó félórában a kölkökkel telezsúfolt nézőtéren az érezhető unalom és az össze-vissza mocorgás elegye duruzsolt.
[img id=303522 instance=1 align=left img]A film Richard és Florence Atwater azonos című klasszikus mesekönyvén alapul. Az eredeti egy végtelenül bájos, emberközeli, könnyed mese – a filmváltozat a modernizálás minden kellemetlenségét magával hurcoló, felemás érzetet, bár inkább rossz szájízt hátrahagyó kliséhalmaz. A könyvben Potter úr egy szobafestő, aki az Antarktiszra kívánkozik – a film főhőse azonban egy kíméletlen, százmillió dollárokkal és emberek életével dobálózó ingatlanbróker (Jim Carrey), aki a világjárást a gyerekénél előbbre tartó apukája hiányát a karrierlétra meghágásával kompenzálja. Hősünk természetesen elvált és könnyed-felszínes a kapcsolata a volt feleségével meg a gyerekeivel – ez a XXI. századi-amerikai, irreális családminta.
Popper fényűző legénylakásába egy nap megtermett csomag érkezik, édesapja hagyatéka. A hűtött faláda első blikkre egy pingvinszobrot tartalmaz, amely szobor szobahőmérsékleten villámgyorsan kiolvad. A pánikba esett Potter rádöbben, hogy elhunyt faterja egy élő pingvinnel ajándékozta meg.
Én, én!!!
Míg a könyv szerzői képesek ezt a totálisan irreális alaphelyzetet kedvesen kibontani, a filmben, a manhattani, felsőosztálybeli környezetben, Carrey gyakran hátborzongató grimaszolásai közepette mindez fárasztóan erőltetettnek hat. Tagadhatatlan viszont, hogy Carrey energiájának, illetve már-már elfeledett színészi képességeinek köszönhető a film középső része szórakoztató: feledtetni képes az emberrel a hajánál fogva előrángatott alapszituációt. Csakhogy ez kevés: jön a harmadik harmad, és letarolja amit addig sikerült felépíteni.
Gyerekfilmeknek gyakran felróják, hogy a tanulság, amelyet a srácoknak a filmből le kellene vonni, nem életszerű. Anélkül, hogy elárulnám a történet végét, annyit elmondhatok, a Mr. Popper pingvinjei igazi, csonkítatlan önzőségre bátorítja fel a gyerekközönséget. A film gyerekszereplőinek döntései végtelenül önösek, nem képesek szeretetre addig, amíg meg nem kapják, ami szerintük nekik kijár. Na de miután megkapták, igazi szeretet-e, amit mutatnak, adnak?
Tehetség a pofavágás mögött
Carrey alakítása, vagy inkább jelenléte menti meg a filmet, sőt csinál belőle helyenként élvezeteset – szinte kizárólag ugyanazokkal a mimikai fogásokkal él, mint a tizenhét évvel ezelőtti Ace Venturában, csakhogy visszafogottabb, mert öregebb/lassúbb/tapasztaltabb, és ez javára válik a filmnek, az alakításával képes szívet vinni a nyögvenyelős sztoriba. Mark Waters rendezése semmiféle egyéniséget vagy különösebb ötletességet nem képes felmutatni, bár egy gyerekkomédiánál nem is szabad a történet útjába állnia azzal, hogy magára vonja a figyelmet.
Zsibbasztóan kiegyensúlyozatlan film, egyik percben mókás, a másikban idegesítő. Van azonban benne egy szó szerint zseniális jelenet, mikor a pingvinbanda a Guggenheim Múzeum spirálemeletein csúszdázik végig.
Kinek ajánljuk?
- Jim Carrey rajongóinak.
- 10 év alattiaknak.
- Állatbarátoknak.
Kinek nem?
- A komputeres effektek gyűlölőinek (a pingvineket a filmben jobbára a számítógép szülte).
- A Guggenheim törzsközönségének.
- Azoknak akik végre egy minden ízében jó gyerekfilmet szeretnének látni.
5/10
