Nem csoda, hogy épp Amat Escalante érdemelte ki a Spielberg elnökölte zsűritől a legjobb rendezésért járó elismerést tavaly Cannes-ban. A számos díjat nyert, Oscarra is nevezett Heli egyszerre rögrealista szociodráma Mexikóról és sokkoló, néhol horrorba forduló bűnthriller.
Escalante korábban két mozijával járt presztízses fesztiválokon: a Sangre munkásosztálybeli családi rémdráma, a Los bastardos pedig bűnthriller gyilkosságra felbérelt melósokkal. A Mexikóban forgató direktor anno rendezőasszisztensként dolgozott Carlos Reygadasnál (aki pedig azóta producerként kooperál vele) a Mennyei háború (Batalla en el cielo) alkalmával, mely egy ritka explicit és nyers orálszex-szcénával híresült el. Az ilyen stílus nem áll távol Escalantétől sem: a Sangre John Waters undoresztétikus szennyfilmjeit idéző, morbid módon humoros szex- és testábrázolása tökéletes ellenpólusa a hollywoodi szépségkultusznak és erotikának, míg a Los bastardos naturalista erőszakjelenetekkel sokkol. Utóbbi útszélen várakozó feketemunkásairól Rodriguez Machetéje is eszünkbe juthat, de a direktor nem vegytiszta mexploitationben utazik: filmjei szociális realizmusban és szatirikus társadalomkritikában is erősek, utóbbi célpontja hol Mexikó, hol az USA.
A címszereplő egy fiatal munkás, aki egy lelakott viskóban él várandós élettársával, karonülő gyermekével, apjával és tini húgával. Utóbbi egy kadéttal jár, aki egy nap meglovasít egy nagy adag kokaint, amit korrupt zsaruk tettek félre maguknak. A csomagot Heli házában rejti el, aki azonban megtalálja azt és megszabadul tőle, így viszont alaposan eladósítják magukat a rendőri szerveknél és a drogmaffiánál egyaránt.
A filmcím – noha ezúttal csak a plakáton és a trailerben látható – harsány, figyelemfelkeltő stilizációja (nagy betűk vészjósló vörösben) a rendező korábbi filmjeihez hasonlóan egyszerre ígér exploitation-horrort és idézi a Furcsa játékot, a flash forward-nyitány pedig megalapozza a szerzőnél megszokott tónust. A film eseménydúsabb snittjei hosszúak, egyben bravúrosan kimunkáltak (Lorenzo Hagerman operatőr is kapott díjakat), Escalante jancsós és tarros, embert próbáló művészmozis kimértséggel tesz rá egy lapáttal a kínpornó hatásmechanizmusaira. Túlélőtúra filmszínházban: a sznobokat a brutális erőszakábrázolás, a műfajfilmek rajongóit a lassú tempó, a minimalista és realista cselekmény űzheti ki a moziból.
Escalante előszeretettel használ bűnügyi műfajokat, és nem csak vörös heringként. A Sangre apa-karaktere – noha vétlen – egy holttesttől igyekszik megszabadulni (Coenéket idéző módon), a „mexikói Furcsa játékként” jellemezhető Los bastardosban pedig ismét ágrólszakadt kisemberek hoznak rossz döntést és válnak amatőr bűnözőkké, gyilkosokká. Mindkét film a thriller zsánerére épül, de utóbbi már nem csak balszerencsés, hanem határsértő, ősbűnt elkövető és karmikus bűnhődést elszenvedő hősöket vonultat fel (A tévedés áldozata helyett a Psycho nyomdokain jár), a műfajképletéhez pedig a családi dráma mellé az otthon megszállásáról szóló thriller adódik. A Heli e két thriller-típus ötvözete: található benne bűnbe esés (a kadét részéről) és ártatlan, ám annál balszerencsésebb átlagember-áldozatok is (a családtagok). Ezúttal a home invasion thriller mellé az ifjúsági/felnőtté válási, a vigilante (önbíráskodó) és a rape and revenge (nemi erőszak és bosszú) zsánereket is megkapjuk (a kartell fogva tartja Heli húgát, ő pedig nem bízik a rendőrségben).
E műfajoknak Escalante szocio-realista drámával ágyaz meg. Nem tintaszagú dialógusokkal, hanem életszerű szituációkkal, banális momentumokkal mesél karaktereiről és belső színeváltozásaikról. Kitartott snittjeivel összezár minket a nagycsalád tagjaival, ezzel megteremtve a velük való azonosulást és empátiát. A sztori hitelét az adja, hogy mindez veled is megtörténhet, Mexikóban biztosan. Nem éppen vonzó turisztikai célpontként ábrázolja hazáját, inkább a mondo-filmek módjára riogatja vele az „első világbeli” közönséget. Ugyanakkor nem kíméli a fiatal mexikóiakat az „amerikai álom” eszképista utópiájával kábító Államokat sem, noha immár az arthouse-dráma helyett főleg az exploitation és az azzal határos műfajok eszközeivel gyakorol társadalomkritikát.
Van itt nagypapa, jómunkásember főhős, gyereket váró ifjú pár, kisbaba, szerelmes tinilány, aranyos családi kutya – akikkel olyasmi történik, amit egy hollywoodi matinékon elkényeztetett néző egyhamar nem hever ki. E film Haneke munkáihoz hasonlóan válasz az Álomgyárnak, antitézis (nem csoda, hogy végül nem kapott Oscar-jelölést). Nem csak a tartalom, de a forma is realista és groteszk: Salma Hayek sosem kapna szerepet a rendezőnél, aki továbbra is mintha az 100uglypeople.com-ról válogatná amatőrnek kinéző szereplőit (Ulrich Seidl is eszünkbe juthat). A fő attrakció viszont immár nem e „freak show”, hanem az erőszak: féltucatnyi, a hatásosabb horrorfilmeket is megszégyenítően rafinált kínzás-jelenetet látunk, melyeket nem bő gore, közelképek, gyorsvágás és effektek, hanem szenvtelen naturalizmus tesz húsbavágóvá (miközben egy pillanatig sincs kétségünk afelől, hogy a direktor tudna kiváló Rodriguez-epigon is lenni, ha akarna). Műfajfilm, exploitation és szerzői dráma határmezsgyéjén alkot, ami nem újdonság Mexikóban – ott van Cuarón (Anyádat is!), Iñárritu a kutyaviadalos Korcs szerelmekkel, Jodorowskyés Del Toro – Escalante viszont egyre ambiciózusabbnak tűnik. Amint azt e filmje (a korábbiakhoz képest) visszafogott címe is mutatja, az exploitation-filmnek álcázott szerzői drámától a szerzői drámának álcázott exploitation felé orientálódik.
