Galambok - beszélgetés Kőrösi Zoltánnal (Második rész)

A dráma eleven humorát és keserű fájdalmát milyen lelkiállapotban írtad meg?

Mi tagadás, azt szeretném, ha a drámát végigülő néző nagyjából végigröhögné az egész estét. Ismétlem, minden komikus, csupán a viszonyítási pontot kell ehhez kijelölni. Másrészt a nyomorúság és rettenet megértéséhez többek közt a kínos röhögésen át vezet az út. Olyan nincs, hogy a világfájdalomba belerohanva kapja el valaki a létezés tökét. Nagyon-nagyon szeretem, ha valaki roppant komolyan veszi magát, legyen az alkotó, vagy alkotás, de azért azt is mondom, hogy vigyázzunk azzal a nagy komolysággal. A színház, mint játék azt is megértette velem, hogy mennyi mindent kaphat egy szöveg a színészektől, főként, ha olyan okos, gondolkodó alkotók, mint itt, ebben az előadásban például Kaszás Gergő, Anger Zsolt vagy Bozó Andrea. Ők a játékukkal, tudásukkal megmutatták nekem, megerősítettek abban, hogy ha valaki röhögni tud, az attól még semmivel nem kevésbé félelmetes és szörnyűséges, akár hús-vér alak, akár színpadi figura.

A figurák, egy-egy napjainkban létező társadalmi réteg pontos sűrítményei. Mégis nagyon személyesek, hús-vér hétköznapi alakok. Az írónak a megfigyelés az egyik munkaeszköze, kiket szeretsz megfigyelni és kiket nem?

Természetesen mindenki, legyen asztalosmester vagy író, csak hozott anyagból dolgozhat. Ezekben a figurákban sok-sok ismerősöm vonásai gyúródnak össze, s ha tetszik, állíthatjuk azt, hogy ilyen értelemben a Magyarország nevű ország elmúlt néhány évtizedéhez kapcsolódnak, illetve a körülöttünk hullámzó társadalom egyes rétegeinek jelképei. De azért ehhez azt is hozzáteszem, hogy nem biztos, hogy én ennyire okos volnék, s az sem biztos, hogy abban az univerzumban, amit egy-egy estére a színpadon megjelenő Galambok című tragikomédia jelent, egyáltalán érdekes volna társadalmi rétegekről beszélni. Archetípusok vannak, némileg átszínezve azokkal az ismeretekkel, amelyek óhatatlanul ránk tapadnak az életünk során. És mivel éppen itt és most élünk, ezek az ismeretek jelennek meg. De a típusok, azt hiszem, vagy ezt szeretném hinni, ennél időtlenebbek. Mindennek persze az nem mond ellent, hogy a családom történetéből is felhasználtam néhány anekdotát, és az sem, hogy maga az alapsztori se fikció. Mindig az a kérdés, hogy amit tapasztalsz, feljegyzel a körülötted élő világból, az beleszuszakolható-e az éppen általad fabrikált világba. Járogatsz az utcákon, beszélgetsz, nézelődsz, aztán ha megteheted, félrefordulsz, ott a zsebedben a piros fedeles kis notesz, és felírod, amit láttál, hallottál. Csakhogy amint betűvé, művé válik valami, új törvényekhez kell viszonyítania magát. A helyzet az ugyanis, hogy gyakorta a körülöttünk látható élet olyannyira giccses, valószerűtlen és hihetetlen, hogy leírva éppen a visszájára fordul. Ebben a tragikomédiában is így van valahogy: éppen az a két-három történet, amit az olvasók, s maguk a színészek is a leginkább hihetetlennek, meglepőnek tartottak, tulajdonképpen csak másolat az úgynevezett valós életből. Olyan történetek, amelyek emberek sorsának a sűrítményei, tragikus, megható, patetikus elbeszélések. S mi marad belőlük a műben? Mi marad belőlük a színpadon? Tragikomédia. Azt meg, hogy aztán ez több vagy kevesebb, na, ezt meg aztán tudja a fene.

Ahogy említetted, bizony sok múlik a szövegbe életet lehelő színészeken. Ha jól tudom, amikor írtad, még nem volt lehetőséged konkrét színészekre írnod a szerepeket. Értek-e meglepetések emiatt a jelenleg zajló próbák során? Szükség volt-e szavak, mondatok átírására? Volt-e olyan rész, ami még jobb lett, mint képzelted?

Természetesen volt olyan rész, ami új és szerintem gazdagabb értelmet kapott, és volt olyan, amit nemhogy átírni, de kihagyni kellett. Ez teljesen természetes. És nyilván az se nagy meglepetés, hogy elsősorban az általam humorosnak szánt szövegekkel történt a leggyakrabban ez. Az olyan gondolkodó színészek, mint például Kaszás Gergő, képesek megsokszorozni egy-egy bekezdés jelentését, és finom eszközökkel képesek arra is ráébreszteni egy írót, hogy itt bizony húzni kell. Megjegyzem, ebben Forgách Andris, aki a darab dramaturgja, szintén sokat segített. Nincsen helye az irodalmiaskodásnak. Nagyon érdekes volt egyébként, hogy a színészi építkezés miként alakította nem csupán az egyes szerepek, de a teljes tragikomédia értelmezését. Amikor az első olvasópróbákon kvázi "leblattolták" a szöveget, minden remekül ment, jókat mulattunk. Aztán minél közelebb kerültek a saját szerepükhöz, valami olyan következett be, mint amit Ruhsdie ír le a gyerekkora mozijából: a filmvásznon ágáló alakok, képek, ha túlságosan közel megyünk hozzájuk, érthetetlen foltokká, színekké esnek széjjel. És innen, ebből a mikroszkopikus közelségből olyan kérdéseket tettek fel (mármint a színészek), amelyek rendre zavarba hoztak. És azt hiszem, ez a zavar, ez a bizonytalanság volt a legjobb kiindulás ahhoz, hogy érdekes előadás keletkezzen.

Neil Simon motyogását hallva a dolgozószobájából, felesége mindig tudta, hogy elkészült egy újabb jelenet. Te is felolvastad magadnak/valakinek hangosan a megírt szövegeket?

Tulajdonképpen nem is tudom. Feleségem biztosan van, és az is biztos, hogy nem tudta, ha elkészült egy-egy újabb rész. És az is biztos, hogy nem jelenetenként készült el. Az európai kultúrtörténet feljegyzései szerint Szent Ambrus volt az első, aki úgy olvasott, hogy már nem volt szüksége arra, hogy hangosan mondja is közben a szöveget; kortársai álmélkodtak ezen a különös szokáson. Most, hogy így próbálom felidézni a dolgot, azt hiszem, sutyoroghattam eleget a szöveg írása közben. Szóval én valahol félúton vagyok Szent Ambrushoz képest, de hogy milyen irányban, azt nem tudom megmondani.

Írásaidban mindig is az igazmondás vezette a tolladat. Sokszor el kell némulni, hogy kimondódjon az igazság. A hazatérő Aranyka néni elhallgattatása is egy ilyen gyóntatószéki helyzetet teremt. Viszont itt szinte senki sem bán meg semmit sem. Van olyan kultúra számodra, amelyikben a halottak tisztelete példaértékű?

Kérlek, ne áruld el, hogy Aranyka nénivel történik valami... Egyébként meg maradjunk abban, hogy az igazmondás szándéka vezetett... és nem is mindig. Ahogy Füst jegyezte fel, azért ne legyünk mi olyan nagyon őszinték, mert abból csak baj lesz. Nagyon okos mondat. Viszont abban teljesen igazad van, hogy engem kezdettől, a prózáimban is sokkal jobban izgatott a sejtetés, a mögöttes tartomány, s mindig idegenkedtem a nagyon szókimondó művektől, az omnipotens írói attitűdtől. Szerb Antalnak van egy szép esszéje az értésről, műélvezetről, ahol éppen erről ír, s azzal zárja, hogy meg kell tanulnia perzsául, ám csak kicsit, hogy a meg nem értett sorok és gondolatok sejtése adhassa számára az igazi műélvezetet. Én mindig is nagyon komolyan hittem abban, hogy aki az én szövegeimet elolvassa, az szereti továbbgondolni, szereti magában továbbépíteni a szöveg világát, és ehhez összehasonlíthatatlanul nagyobb élvezetet kínál, ha nem rágnak a szájába mindent. Kétségtelen, hogy sokan emiatt bonyolultnak, nemegyszer érthetetlennek is nevezték egyes munkáimat. Szeretném azt hinni, hogy miként a barátságokban, szerelmekben sincsen szükség minden kimondására, úgy az én szövegeimet szerető, újraalkotó olvasó is tudja, mit jelent olykor az elhallgatás.
A halottak...? Az Afrikában élő szurma bennszülöttek, ha meghal egy szerettük, lyukat ásnak a falu közepén a vörös színű, agyagos földbe, mintha vizet keresnének, és oda eresztik le a testet. Amikor visszaszórják a földet, eltüntetnek minden nyomot, keresztülhajtják felette a teheneket, így semmisítik meg mindazt, ami a testhez tartozott, hogy az ember ott maradhasson velük. Nap mint nap járkálnak a sok-sok halott fölött, és tudják, hogy nem kell tudniuk, melyik vajon kié, hiszen minden halott mindenkié, és ehhez nem kellenek ócska jelek és emlékeztetők. Persze tudom, mi nem élünk a vörös, agyagos föld közelében, és másként működik már az emlékezetünk is. De azt azért hiszem, hogy a világ teremtményei iránti részvét egyben önmagunk szeretete is.

Ha már a típusok időtlenségét említetted: a Doktor figuráját én egy csehovi alakként éltem meg. Bír efféle jelentéssel?

Szeretném hinni, hogy igen, Mint ahogy néhány más csehovi célzás is volna a műben, többek közt egy csehovi puska, azaz egy csehovi bőrönd, ami... nem, tulajdonképpen ezt nem is árulom el.

A színház is egy bizonyos szerelem és a rádiózás is. Mindkettőnek mágikus hatalma van az emberen. Mennyire erős Thália csábítása? Hívogat újabb darab megírására?

Hát a szerelem az egy nagyon komoly szó. Én, ha lehet, akkor csak az alkotás egy bizonyos állapotára használnám. Valahogy úgy, abban a százalékos megoszlásban, ahogy Márai is megnevezte: mintegy húsz százalék kegyelmi állapot, a többi magamutogatás. Na ja, ennyit a szerelemről. De az biztos, hogy ahhoz képest, hogy órákig, illetve összeadva hetekig, hónapokig ülsz a számítógép, egy szöveg előtt, s közben egyre jobban belesüppedsz, olykor érzed magadban az erőt, olykor csak csikorogsz, s közben mind bizonytalanabbá válsz, és magányos vagy... nos, ehhez képest valami hihetetlen érzés a színházban, egyáltalán, csapatban dolgozni. Nem szerelem, hanem szenvedély. Eddig ezt talán csak a filmnél éreztem, de hát ott messzebb van a mű az irodalomtól. Szóval azt látom, hogy a színház olyan teljes és mindent megadó univerzum tud lenni, hogy a legszívesebben ki se lépnél a büfé-színpad-próbaterem háromszögéből, s nem hiányzik semmi. Én meg aztán nem is vagyok olyan nagyon erős, úgyhogy fellelkesülve rögtön írtam egy újabb darabot. Igaz, ezzel valami mást próbáltam megcsinálni, mint a Galambokkal, majd a hozzáértők megmondják, milyen sikerrel. De figyelmeztetem őket, ha dicsérni fogják, akkor semmi nem menti meg a világot egy újabb színdarabom fenyegető megszületésétől...

Min dolgozol most? Milyen megírni valók buzognak benned?

Buzogni buzog, méghozzá a tavasz. Jó lenne már a szabadban focizni, csak utálom ezt a hideget. Egyébként mostanában apró, rövid szövegeket írok, részben szenvedésből, részben élvezetből. Az elsőt nem részletezem, az utóbbin pedig azt értem, hogy nagyon jó érzés egy-egy történetet, alakot, novellát mondjuk négy-öt sorban megcsinálni. És nem is könnyű. Persze kétélű fegyver is, hiszen aztán ehhez képest most teljesen érthetetlennek és lehetetlennek tűnik, hogy miért kellene akkor háromszáz oldalt gründolni... Meg forgatok magamban egy regénytervet, de ahhoz még gyűjtögetnem kell az önhittséget. Mindegy, én szeretem ezeket a rövid bejegyzéseket, és szeretem, ahogy összerakva novellaként értelmezik egymást. Rongyszőnyeg. Ilyesmivel foglalkozom mostanában.