A nagy magyar tökétlen valóság gyermekei nehezen tudják elképzelni, hogy létezik olyan életút is, mely túlmutat a piti kis hétköznapi harcokon, a gyűjtögető, vadászó és halászó életmódon és az egymás kiirtására szövögetett terveken, így aztán meglepően idegen, ám mégis vonzó számunkra az a fajta konstruktív idealizmus, mely a tőkés társadalmak képviselőinek a lényéből fakad. Éppen ezért idegenkedő ámulattal követhetjük nyomon, amint a Genesis tagjainak sorsa szinte már saját egzisztenciális koncepciónkat fenyegetve tör hihetetlen magaslatokba. Mindezek mellett és mindettől elvonatkoztatva is tanulságos és felemelő volt látni azt az üdítő időutazást, mely a Genesis – a siker útján című dokuban tárul elénk.
Dokumentumfilmek – sokunk számára unalmas, papírízű tényközlések, melyek bemutatják, hogy milyen trágya az élet, egyszóval mindazt, amit már úgy is tudunk. Éppen ezért amikor beülünk a moziba és ellopjuk azt a másfél órát a társunktól, a gyerekünktől vagy a munkánktól, amit gyakorlatilag magunkra szánunk, akkor szórakozni akarunk. Hála az égnek, ez a film nem okoz csalódást ezen a téren. Nehéz egy rövidke cikk keretein belül leírni azt az érzelmi színkavalkádot, amit a Genesis életútjának filmvásznon felvillanó momentumai vetítenek elénk, és bár sokszor a mai kor szemével nézve finoman szólva is röhejes az évtizedekkel ezelőtti, eddig sosem publikált archív felvételeken elénk táruló színpadi összkép, mégis elvarázsol bennünket. Miért is? Talán pont azért, mert imádnivalóan groteszk, ahogy Peter Gabriel köldökig kivágott vérvörös nagyestélyiben és szőrös rókamaszkban próbálgatja saját (meglepően) tág határait, vagy az, ahogy a dzsungelnyuszi testalkatú Phil Collins 3 szál haja szexisen lobog a zord brit szélben… De kit érdekel a külcsín mikor ilyen fantasztikus egyéniségekkel, ilyen szikrázó tehetségekkel találkozhat a vásznon? Lássuk be, a tehetség megteheti, hogy köp mindenre, és fityiszt mutat a begyepesedett és konvencióktól bűzlő társadalomnak, márpedig az tény, hogy a Genesisben kizárólag nagybetűs zenészek fordultak meg.
A Genesis érdekes egyvelege az egyéniségek különböző vetületeinek, ill. a muzikalitásnak, ahol a kollektív értékek és az individualizmus összeütközéséből születtek a legnagyobb slágerek. A banda 1967-ben alakult, amikor a godalmingi Charterhouse School két diákja (Tony és Peter) egymásra talált. Rendkívül örvendetes, hogy abba is belepillanthatunk, milyen hatások érték a zenekar tagjait az évtizedek során mind a magán-, mind a zenei életben. Peter zeneiségét például az amerikai soul és Rythm ‘n blues egyik atyjában, Otis Reddingben lakozó őserő formálgatta a kezdetekben, mindamellett gyakorlatilag mindnyájan a zenekarban, illetve a színpadon értek férfivá. A Peter nevével fémjelzett korszakot rendkívüli módon áthatja a fiatal, már-már nőies karakterű, ám erőteljes és jellegzetes hangú énekes útkeresése, melyben szexuális frusztráció keveredett egyfajta önrejtegető magamutogatással kevert idétlenkedéssel, ám mindeközben egy szupertehetség kibontakozásának is tanúi lehetünk, amely aztán túl is nőtt a banda korlátain, és ki kellett, hogy robbanjon belőle.
A Peter-korszak végét az 1974-es ‘The lamb lies down on Broadway'” című koncepció album jelentette, melyen a címadó dal szövegét Peter írta, és amely annyira tökéletes lett, hogy Collins szerint minden idők legjobb Genesis albuma. Az albumot követő turnét hatalmas show övezte, melyet a New York utcáin ellőtt pillanatképek és Peter felturbózott jobbágy-pukkasztó (néha már-már hányingerkeltően beteg) jelmezei emeltek szédületes magasságba. A többi bandatag azonban nehezen viselte, hogy a maszk-őrült énekes aratta le az összes babért, és ez feszültségekhez, majd Peter 1975-ös kilépéséhez vezetett. A legnagyobb rinyagép, avagy Peter fő nemezise a kontrollmániás Tony volt, érezhető a filmből, hogy már a kezdetektől fogva nincs kibékülve a maszkabál koncepcióval és Peter elsöprő, úttörő tehetségével. Ezek a feszültségek és a banda tagjaiban külön-külön is ott lappangó, ön-aktualizációért kiáltó tehetségek is nagyban elősegítették azt, hogy gyakorlatilag a zenekar összes zenésze jelentős sikereket ért el szólóban is.
Helyzet van, drágám – avagy van -e élet a gigászi Peter után? De mennyire, hogy igen! Megszületik a szent triumvirátus, avagy Tony, Mike és Phil hármasa, az ő közös döntésük volt az, hogy Philt kirugdosták a dobok mögül egészen a mikrofonig – és milyen jól tették! A korai progresszív rockos hangzást és a 10-20 perces lamentáló földtől elrugaszkodott világmegváltó dallamokat populárisabb, közérthetőbb, köz-emészthetőbb dallamokra váltják fel, melyek Phil isteni hangján megszólaltatva egészen a Rock and Roll Hall of fame-be és emberek millióinak a szívébe repítik őket. Az egyik opcionális ám annál szignifikánsabb tanulság számunkra ebből a történetből az, hogy talán még a tehetségnél is fontosabb, hogy milyen a zenekarban egyesült zenészek jelleme, egyénisége. Phil Collins lezser profizmusa, humorral kevert bájos egyszerűsége, ércesen tökéletes hangja, ahogy a több ezer nézővel megtelt stadion levegőjét hasítja át hangsebességgel, nos többek között az ilyen kvalitások jelentik azt a senki által el nem vitatható versenyelőny-komplexumot, mely garantálja a Genesis legendájának generációkon átívelő sikerét. A torrentezgetős geekface-ek számára pedig csak sidenote-ként jegyzem meg, hogy ez a film azon ritkaságok egyike, melynél valóban hozzá tud tenni a szélesvásznú közeg az aggregált moziélményünkhöz, akár Genesis fanok vagyunk, akár nem. A vászon előtt ülve ugyanis hihetőbb számunkra az a kellemes önámítás, hogy ha csak másfél órára is, de egy picit mi is részesei lehetünk annak az életigenlő, határoktól mentes szabadságünneplésnek, mely a Genesis feloszlással és újraegyesüléssel fűszerezett pályáját végigkísérte egészen a Charterhouse School-tól a Wembley-n át napjainkig.
