Hat évig forgatókönyveket körmölt - és három regényt írt - az argentin rendező, Luis Puenzo lánya, Lucía, mielőtt rendezőként leforgatta volna el első filmjét, a Sergio Bizzio Cinismo (cinizmus) című novellája alapján az XXY-t. Hogy tudjuk: az XXY kromoszómával rendelkező emberek a hermafroditák. Lucía Puenzo tehát (ha szabad ilyen témával idétlenkedni) rejtőzködő alanyaival szemben nem bújik el, és nem vacakol, amikor debütáló filmjének címéül ezt a genetikai képletet választja, mondhatnánk, nyílt mellkassal áll a világ elé, hogy íme a kétneműek, ide lőjetek. Az idegbeteg nagyvárosból - ezúttal Buenos Aires az - a csöndes vidéki tengerpartra költöző család 16 éves fia, Alvaro (Martín Piroyansky) barátságot köt a vendégül látóik gyermekével, Alexszel (Inés Efron), akinek titka, hogy egyszerre fiú és egyszerre lány.
Az eszköztelenséggel és visszafogottsággal bámulatosan ügyesen bánó rendezőnő - és fotográfusa, Natasha Braier (akik mintha Szabó István és Koltai Lajos "iskolájába" jártak volna: az arcokra összpontosítanak, nekik térkép e "táj") - filmje innentől válik "letehetetlenné". Vagyis, hogy mihez kezd magával Alex, Alex marad, vagy Alexa lesz belőle, és hogyan viszonyul hozzá a környezete - a szülők, a barátok és a többiek.
Lucía Puenzo nem tud elfogulatlan maradni, igazság szerint nem is várjuk el tőle, a természetszerűleg drámába kanyarodó végben - és persze a filmben egyfolytában - radikális társadalombírálatot fogalmaz meg. Jelentős keserűséggel és szikár dühvel sóhajtja, az emberek ostoba előítéletektől terheltek, még inkább: barmok. De hát mit is lehet elvárni tőlünk, ha nem beszélünk erről?
Az XXY nem hibátlan alkotás. Például képtelen elkerülni a sztereotípiákat. Ám nem is ezért fontos, hogy van. Hanem hogy egyáltalán van. És akkor szól a legnagyobbat, amikor engedi magára hagyni a figuráit, mire mennek a sorsukkal, mire mennek önmagukkal, mire mennek másokkal.
Puenzo filmje láttán a közelmúltban elhunyt honfitárs (fájdalmas veszteség): Fabián Bielinsky jut eszünkbe. Utolsó filmje, az Aura talált el ilyen ijesztő pontossággal egy hangulatot, tükrözött visszafogottságában is feszültségtől vibráló mikrovilágot. Valamit tudnak ott, a pampákon...
