Guillaume Canet színész-rendező filmje nosztalgikus bájjal eleveníti fel Amerika hetvenes évekbeli karcos, kiábrándult, anyagi és morális problémáktól terhes hétköznapjait. A helyszín Brooklyn, a főhős pedig egy testvérpár, látszólag az érem két ellentétes oldalán. Elképesztően menő autók, vagány ruhák, cool zene, etnikai sokszínűség – faji előítélet, bűnözés, bosszú, szerelmi háromszögek és szoros családi kötelékek jellemzik a kort, de legalábbis Canet krimi és thriller zsánerekből építkező történetét.
A rendező ezúttal is szerepet vállalt a forgatókönyv megírásában, amely ugyan kissé sematikusra sikerült, mégis van valami koherens, magával ragadó atmoszférája. A két órás játékidő egyáltalán nem volt túlzó, örömmel figyeltem a karakterek apró változásait, és őszintén mondom, teljesen beszippantott a környezet. A személyes drámák tökéletesen párosíthatóak a társadalomkritikai attitűddel. Az akciók naturalisztikus, de hatásosan komponált jelenetekbe sűrűsödtek, és jó ütemben váltakoztak a családi vagy éppen szerelmi problémákból fakadó epizódokkal.
Az események Chris (Clive Owen) szabadulásával indulnak el, aki ezidáig és ezután is megállíthatatlanul sodródik a végzete felé. A rácsokon túl az időközben rendőrré váló öccse, Frank (Billy Crudup), nővére, a halálos beteg édesapja és tíz évnyi elmaradt gyerektartás várja. A változás lehetősége halvány álom marad csupán, ami egy felgyújtott gyorsbüfé képében végérvényesen hamuvá foszlik. Az egyetlen módja, hogy emberi életet élhessen, ha állattá válik. Mindent egy lapra téve újra a bűnt választja, így csak idő kérdése, hogy mikor keresztezi fivére útját.
A műfaj szerelmeseinek a sztori nem fog igazán újat mutatni, de a színészi alakítások kompenzálják az esetleges hiányosságokat. A mellékszerepekben olyan színésznők káprázatnak el minket, mint Marion Cotillard, Mila Kunis és Zoe Saldana, de mindenképpen kiemelném az édesapát játszó James Caan alakítását is. Személyes kedvencem az a rövid jelenet, amikor a legifjabb fiú sosem látott anyjáról faggatja az öreget. Csupán halvány utalásokat kapunk, hogy mely múltban történt tragédiák hatottak hőseinkre, de így szerencsére az agyunkat is használhatjuk, hogy feltárjuk, mi motiválja a szereplők jelenkori tetteit. A film zárójelenetét egy jól időzített suspense vezeti fel, és bár a történet során hőseink egytől-egyig elbuknak erkölcsileg, az utolsó áldozathozatallal Chris végül egyensúlyba hozza a mérleg nyelvét.
A filmet Michel és Bruno Papet novellájából adaptálták. Egy másik novella, Riválisok című feldolgozásban Canet még színészként tűnt fel. Élvezhető, technikailag kifinomult, érett filmet rendezett, de a Vérkötelékek sokkal inkább a sokat emlegetett múltidézés és árnyalt színészi játék miatt lesz számomra maradandó, és legkevésbé a klisékből építkező forgatókönyv miatt. Talán lehetett volna bátrabb a dramaturgia, mindazonáltal bármikor újranézném a filmet, ha másért nem, akkor a betétdalok, a gengszter-romantika vagy Mila Kunis elragadó mosolya végett.
