Minél nagyobb a sajtófelhajtás egy új, egzotikus film körül, annál nagyobb az esélye, hogy az valójában rossz. A Gettómilliomossal nem ez a helyzet, de mivel még a csapból is folyik róla az információ, nehéz teljesen objektíven megnézni.
Bíztam benne, hogy a mindenhol olvasható tartalmon kívül fog még valami csavart nyújtani a film, de végül nem így lett. Viszont a senkiből milliomossá vált fiú történetét olyan erővel adja elő az alkotás, ami előtt mindenképpen meg kell hajolni. Rég volt, mikor utoljára komolyan izgultam a főszereplőért, hogy sikerüljön elérnie célját, most viszont együtt drukkoltam neki a film végén szereplő sok százezer indiaival, hogy az utolsó kérdésre is tudja a választ és a lányt is megkapja. Végül kellemesen megemelkedett endorfin-szinttel jöttem ki a vetítőből és gondolatban gratuláltam Danny Boyle rendezőnek, hogy egy ilyen szabású és minőségű projektet sikerült tető alá hoznia.
Nem véletlenül nyert 8 Oscar-díjat a film, hozzátenném, hogy az idei mezőnyben nem volt még egy ekkora eséllyel induló mű (talán a Benjamin Buttont leszámítva, de erről megoszlanak a vélemények). Az operatőr, Anthony Dod Mantle egy teljesen új technikával rögzítette a képek nagy részét. Az SI-2K Mini nevű kamera szinte csak egyetlen objektívből áll, innen vezetékeken át ment a digitális jel az operatőr hátizsákjába, ahol óránként cserélt szárazjéggel hűtött laptop rögzítette a felvett snitteket. Ezt még 2-3 éve is nehéz lett volna elképzelni, most valósággá vált. A kameralencsét így aztán a legkisebb helyekre is be tudta suvasztani, ezáltal teljesen szokatlan képeket készítve.
Az öt indiai hónap alatt több tízezer felvett beállításból egy jó értelemben vett vizuális orgiát komponált a vágó, Chris Dickens. Ezenkívül a zenének és énekeknek is fontos szerepe van a történetben, a vége-főcím alatt pedig az indiai filmek világába kapunk egy átkacsintást, amikor az összes szereplő, meg vagy még 500 statiszta minden átmenet nélkül elkezd táncolni és énekelni. Biztos, hogy a nyugati világ jó darabig ez alapján a film alapján képzeli el az átlagember életét Indiában. Nagy felelősség, remélem Danny Boyle ehhez méltóan kezelte a munkáját.
Összességében csak ajánlani tudom a filmet, akit érdekel, hogy mi a menő jelenleg Hollywoodban, az váltson rá jegyet (biztos vagyok benne, hogy jobban él nagyvásznon, mint monitoron).
