Furcsa aktualitását adja a Grimm című filmnek, még inkább a német testvérpár mesegyűjteményének az elmúlt hónapban lezajlott neveléstudományi konferencia. Az egyik előadó azt bizonygatta, hogy csak a tudásalapú, a tantárgyi-diszciplináris oktatás képes a tanulók szociális helyzetéből is fakadó kulturális különbségeket csökkenteni, kiegyenlíteni. A napjainkban divatos kompetencia-központú, képességfejlesztő iskola csak tovább tágítja, mélyíti a szakadékot a társadalmi rétegek között. A józan ésszel könnyen belátható, mégis mellbevágó megállapítást a szakember mérésekkel bizonyította. Ám a különböző statisztikáknál, okoknál és tényezőknél is fontosabb számunkra az a megvilágosító példa, mely szerint az a gyerek, akinek édesanyja kétéves korától iskolakezdetig minden este mesél, olyan behozhatatlan előnynyel kezdi tanulmányait, olyan nyelvi, divatos szóval szövegértési és szövegalkotási képességek birtokában van, amelyek behozhatatlanok. Vissza a meséhez - adhatnánk ki a jelszót, méghozzá a klasszikus mesékhez, melyekben együtt van elválás és egymásra találás, jó és rossz, borzongás és boldog vég, mindaz, ami majd a gyerekekre is vár az életben.
A Grimm testvérek 1806-ban kezdtek meséket gyűjteni, s hat évvel később jelent meg a Gyermek- és családi mesék első kötete, s a fokozatosan gazdagodó gyűjtemény a világirodalom máig talán legismertebb történeteit tartalmazza. Az utókor sok mindent vetett Jakob és Wilhelm Grimm szemére, többek között azt, miért stilizálták egységessé a mesék stílusát, miért húzták ki az egyértelmű szexuális utalásokat, miért tompították a félelemkeltő elemeket. Arra már kevesen figyeltek fel, hogy a kiadás előszavában a német testvérpár arról ír, hogy a mese alapvetően szóbeli műfaj, azaz feltételezi a személyes kapcsolatot a történetmondó és a hallgató között, másrészt a mese világa a gyermeki fantáziában kap végleges képet. Amikor arról értesültünk, hogy Terry Gilliam, a kortárs filmművészet egyik legfantáziadúsabb rendezője a Grimm testvérekről készíti új alkotását, sejtettük a vállalkozás veszélyeit. A zsákutcát nem láttuk előre.
A Grimm című film nyitányában a kis Jakobot elküldi édesanyja, hogy adja el tehenüket, s a pénzért vegyen gyógyszert beteg húgának. A kisfiú azonban egy marék babot hoz haza, amely állítólag varázserejű. Wilhelm, az öcs összeverekszik bátyjával, amiért az hagyta, hogy így átejtsék. A felütés arra szolgál, hogy előrevetítse a két testvér eltérő természetét. A történet következő egysége tizenöt évvel később játszódik, és az ördögűző, szellemirtó filmek dramaturgiáját követi. A Grimm fivérek abból tartják el magukat, hogy a hiszékeny falusiak kérésére elűzik azokat a boszorkányokat, manókat és egyéb kártékony lényeket, melyeket ők telepítettek oda. Ezekben a jelenetekben még van valami kedvesség, s a főszerepet játszó hollywoodi sztárok, Matt Damon és Heath Ledger is jól érzik magukat. A cselekményt, ameddig követni tudjuk, a német-francia ellentét színezi. A napóleoni seregek ugyanis a felvilágosodás eszméit, elsősorban a józanságot és ésszerűséget próbálják átplántálni a mindenféle misztikumban, babonában makacsul hívő németekbe. Az ötlet kitölthette volna az egész filmet, de csak néhány hervadt szóbeli poénra futotta az alkotóktól.
A Terry Gilliamtől elvárható látványkavalkád akkor kezdődne, amikor a szereplők bekerülnek a nemzetközi mesekatalógusokból jól ismert titokzatos erdőbe. A rengeteget a Grimm-mesék alakjai népesítik be, úgy, ahogy azt a nézői fantázia helyett a rendező elképzeli. Az ismertebb figurákat ugyan azonosítani tudjuk, de hogy mit keresnek ott, azt mindvégig homály fedi. A mesevízió látványlehetőségei pedig addig terjednek, ameddig a rendkívül felkapott prágai stúdió technikai adottságai. Az mindenesetre feltűnik, hogy a film elején látható macskaköveket az elmúlt héten még Twist Olivér koptatta...
