Rendben van, álljunk ellen, hagyjuk a csudába Phillips kapitányt, kerüljük ki az amerikai hengert, és nézzünk olyan filmeket, amelyekhez több közünk van. Ha van még ilyen.
Ha nem kikapcsolni megyünk moziba, olyat nézni, amihez még véletlenül sem találunk kapcsolatot a magunk vámpír- és puskagolyómentes életében. Keressük a veszteseket, az izlandi Oscar-díj-nevezettet, annak se lehet több esélye, mint a magyar jelöltnek.
Gulli fölkel és fázik, elmegy a halászhajóra, kifutnak a tengerre. Ha igazán nagy vagány volna a film rendezője, Baltasar Kormákur, akkor Gulli szépen haza is menne a kevéssé csodálatos halfogás után, elbúcsúzna jó barátjától, Pallitól, és megsejthetnénk valamit a mindennapok költészetéből Izlandon, de hát az izlandiak ugyanúgy nem gondolnak úgy magukra, mint akik a mindennapi költészetben élnek, ahogy mi sem, így eljön a halak bosszúja, a bárka felfordul.
Ez a halállal egyenlő, nincs mit tenni, a levegő –3, a víz +3 fokos, a part nem látható, akkora csoda még a Titanicban sem volt, hogy ezt túlélhesse valaki. Erről szól a film, és voltaképpen nem tudom megmondani, miért jobb ez, mint Bear Grylls valamelyik hanghatásokban, gyors vágásokban gazdag epizódja a Discovery Chanelen.
Túlélni, túlélni, az visz előre mindenkit, ami Gullit is, csak neki most épp nehezebb, hiszen a társak megfagytak, úgy viselkedtek, ahogy az emberi szervezetnek kell, Gulli zsírszövetei azonban a fókáéhoz hasonlítanak, jobban védenek a kihűléstől.
Ez most egy film?
Persze, az ember látja, hogy film, és csodálja az izlandi színészeket, akik beleereszkednek a fagyos óceánba, úszkálnak, miközben mellettük a kamera. Nyilván jól meg is fázott Ólafur Darri Ólafsson a mindennapos forgatáskor, de tudta, hogy egy százhúsz kilós, kedvesen bamba arcú színész ekkora szerepet nem szokott kapni, hát beereszkedett napról napra, odaverette magát a hullámokkal a bazaltsziklákhoz, nem nagyon kellett eljátszania, hogy pocsékul érzi magát egy szál vizes ingben és mezítláb a hófúvásban.
Nincs poén, az ember tudja előre, hogy túlélni még nehezebb, mint meghalni, és hogy hiába keres valami különös magyarázatot arra, hogy az egyik miért igen, és a másik miért nem, nem lehet belelátni a lapokba. Vagy azért, mert nincsenek is lapok, vagy azért, mert nálunk sokkal okosabb zsugás játszik velük.
Arról azért nincs szó, hogy ne legyen valami fordulat a filmben, de ehhez meg kell várni a stáblistát. Akkor aztán még nagyobbat nézünk, és megértjük, hogy ez az egész Gulli-úszás tényleg egy film. Nyilván nem fog nézettségi rekordokat hozni, és nem állítom, hogy nagyon vágyom a második megtekintésre, de különös módon a film emléke élénk, nyugalmat áraszt, bizalmat a világ rendje iránt. Azért az ilyet nem szokták moziban mérni.
