Bankrablásra biztat ez a film, hiszen az olyan egyszerű. Viccel, de annyi biztos, hogy Paul Newman ma is levesz a lábamról, s nemcsak engem (meg a filmbéli csajt), de a publikumot is: ez az arc, ez a gesztusrend nem kopik, a személyiség sugárzása ma is elragad. (Pénzt és életet, rendezte: Marek Kanievska). Ki tudja, min múlik: nála egy pillantás mögöttes rétegei is láthatóvá lesznek, a nem beszédes habitus többet mesél, mint maga a sztori. Ami közepes. Newman nem szereti a sittet, kitanulja, hogyan kell szélütöttként viselkednie, bebifláz egy könyvtárnyi anyagot, aztán eljátssza, amit tanult, a smasszerek végül elhiszik színjátékát, és átrakják egy magánotthonba. Legalábbis addig, amíg a börtönnek nincs rendes kórháza. (Most tegyük zárójelbe a dolog orvosi részének abszurditását, szórakoztatóiparban vagyunk...) Az elfekvő ápolónője (Linda Fiorentino) viszont nem hisz ennek a színjátszásnak, mindenféle trükkel teszi próbára a férfit, végül tolókocsijával együtt a falucska mély folyójába löki. Hátha kiderül, mi van a maszk mögött. És kiderül: Newman kimászik, elmeséli, hogy s mint. Ekkor azonban a lány kezdi: ha ennyire tetszik tudni a szakmát, akkor raboljunk ki egy bankot.
Nem ragozom tovább, Newman kitanítja a csajt, sőt a barátját is (Dermot Mulroney, aki egy betojt macsót domborít), és elmennek pénzszállító páncélautózni. Minden szuper, nem volt lövöldözés, ők otthon számolják a dohányt - a végéről csak annyit, hogy bár jönnek a zsaruk, a filmnek van még meglepetése, amin elszórakozhatunk. Komédia... Amiben azt élvezed, hogy Newman okos, s talán ez sugárzik belőle, ez a csöndes életbölcsesség és felsőfokú intelligencia. Meg az az icipici irónia, amivel mindenkit - kórházat, férjet, rendőröket, sőt a lányt is - át tud verni.
Ez a mozi fekete komédia, egy kedves csirkefogó nézőpontjából tekinti át a világot, sőt a maga viháncoló módján azt sugallja, hogy a bűn olykor sikeres is lehet. Közben azonban kiderül, hogy ez az egész bankrablósdi egy kicsit olyan fedőtéma: az igazi sztori, hogy itt a szerelem győz. Az öregfiúé, vagy mit tudom én, mert ez a Fiorentino lány valahogy beleszeret Newmanba - nem csodálom, bár az a kisujját se mozdítja ebbe az irányba -, így aztán a filmben ez a ki nem fejtett love story az igazi meglepetés. Lassan rájössz, hogy át vagy verve, mert te a bankrabláson izgultál, a film viszont az utolsó szerelem románcát meséli - némileg kódolva. (Autós üldözés is van benne, csakhogy ne vedd észre a lényeget.) És hát persze még mindig ott van az a trükk, hogy egy bankrabló is lehet a szíved csücske...
A baj a lányfigurával van. Pontosabban azzal, hogy ebben a moziban csak Newman tudja, mit kell csinálni. Linda Fiorentino ugyanazzal a sertepertéléssel végzi az ápolónői munkát, mint a bankrablást meg a szerelmet - fogalma sincs a műfajról (komédia), váltásról, a szerelem varázsáról, s ezzel a sutaságával majdnem leülteti a filmet, Newmannak kemény munkába kerül egyenesbe hozni, amit elront. Igaz, a forgatókönyv sem segít neki: nemcsak ő, de a szerzők sem tudják, miért is akar mindenáron bankot rabolni. Ő azt mondja, azért, mert gyorsan jön az öregség, belőle is spenót lesz, mint itt az elfekvős öregekből - és akkor hol marad a Boldogság, meg az Élet, nagybetűvel? A milliós zsákmánnyal viszont...
Ilyen egyszerű. Mi meg itt gyötrődünk az élet nagy kérdésein.
