Hadszíntér

Szívbemarkolóan őszinte. Mélyen felkavaró. Csontighatolóan reális. Ilyen gondolatok jutnak eszünkbe a film után. Amikor a stáb utolsó tagjának neve is eltűnik a vászonról, a közönség még mindig szorongva ül a nézőtéren.
Tim Roth első filmje igazán megtette hatását. A színészből lett rendező remek munkát készített a kényesnek igencsak mondható témából. Mellesleg nem ez az első alkalom, hogy ez a motívum megjelenik a filmvásznon. A vérfertőzés, szülői erőszak felbukkant már a Születésnap című dán filmben is. A téma, prűd társadalmi rendszerünkben valóban csak ritkán kerül feldolgozásra. Erről a valódi áldozatok azért nem beszélnek, mert velük történt meg, mások pedig azért, mert úgy gondolják, velük ez sosem történhet meg. Pedig a veszély potenciálisan ott lapul minden bezárt ajtó mögött.
A film egy átlag család hétköznapjait tárja elénk. Az első pár perc után azonban villámcsapásszerűen ötlik fel, hogy itt valami naturális, merész realitásról lesz szó. A már kétgyermekes terhes anyánál ugyanis megindul a szülés. Ez akár teljesen megszokott lehetne, csakhogy a magzatvíz elfolyását annyira sokáig látjuk, annyira valódinak érzékeljük, hogy szinte zavarba jövünk. Aztán megint minden "szokványossá" válik, kirajzolódik előttünk a Londonból a tengerparti elhagyott házba költözött család "idillikus" képe. Látjuk az anyát, akinek minden gondolata az új kis jövevényre összpontosul. Látjuk a legidősebb lányt, aki 16 évesen saját szexualitását kutatja, látjuk az apát, aki látszólag felelősségteljes családfőként irányítja a többieket. Mindezeket a pattanásos kamaszöccs szemével érzékeljük, aki nem találja helyét ebben az egészben.
Aztán beindul a lavina. A fiú egy nap véletlenül szörnyű titokra bukkan, meglátja apját a nővérével közösülni. Ez a helyzet már önmagában elég lenne egy egyedi mozi elkészítéséhez. Ami a filmet még különlegesebbé teszi az az, hogy nővére nem egyértelműen utasítja el apja közeledését. A lényeg azonban, hogy ők mégiscsak szülő - gyermek viszonyban állnak egymással és az apa felelőssége lenne az erkölcsi határok betartása.
Legérdekesebb az apa jelleme. Megformálásához hozzájárul Ray Winstone nagyszerű színészi alakítása. A látszatra teljesen normális, feleségével kiegyensúlyozott szexuális életet élő apa azonban a felszín alatt beteg. Olyannyira az, hogy amikor kamasz fia a fejére olvassa tettét, nem ismeri be azt, tagadja, ő maga is elhiszi, hogy sosem történt meg. Ez az apa "kirohanási" jelenete azért is szembetűnő, mert amúgy a film során csak rövid dialógusok szövik át a visszafojtott könnyek csendjét. Itt viszont a megvádolt apa örjöng, intézettel fenyegetőzik és azt kiabálja fiának "Szétbaszod ezt a családot". Holott éppen ő az aki ezt teszi a valóságban és átvitt értelemben is. Végül az is kisejlik, hogy nem csak a nagylány sorsa ez. A pár hónapos kislányt vérző végbéllel szállítják kórházba...
Nem meglepő, hogy a film tragédiával végződik, de egyedül az apa az, aki hibáztatható.
A film ezer meg ezer kérdést hagy nyitva, álmatlan éjszakákat hozva az érzékenyebb lelküeknek. Az ilyen apák azonban nyugodtan alszanak ártatlan családjuk közelében.