Álruhás királyfi története modern környezetben, egy olasz színészóriással, közepes sikerrel.
Életszeretetről csak olasz filmet!
Toni Servillo nevére és arcképére a plakáton (főleg, ha kétszer is szerepel rajta) mostanában pláne felkapjuk a fejünket. A nemrég bemutatott A nagy szépség nem csak Oscar-díja miatt érdemel kiemelt figyelmet, saját jogán is a kortárs európai film egyik legcsodálatosabb darabja, én legalább is varázslatos élményként éltem meg a megtekintését nagyvásznon. Az életben fel-felbukkanó kisebb-nagyobb szépségek, azok kutatása-hajszolása-habzsolása volt a fő témája, s ez olasz alkotóknak különösen testhez álló téma. A Viva la libertá – Éljen a szabadság! látszólag nagyon hasonló mondanivalót tűz zászlajára, ráadásul jóval kevésbé rejtve ezt el posztmodern jelrendszerek dzsungelébe. Servillo itt egy kiemelten fontos politikust alakít, ellenzékit történetesen, akinek vállát óriási teher nyomja; eredményeket várnak tőle nem csak szavazói, de párttársai is, sőt kicsit talán még a hatalmon lévő ellenfelei is. Ő azonban megcsömörlött a médiamunkások kameráitól, az állandó megfelelési kényszer az életkedvét is erősen megtépázta. Így aztán olyat tesz, ami felülír minden racionalitást: egyik napról a másikra egyszerűen eltűnik mindenki szeme elől.
A politikus is ember
A címbéli jelszó tehát rögtön kettős értelemben jelenik meg, részint ugye egy végtelenül egyszerű politikai szlogen, amelyet mégsem árt néha előszedni, másrészt pedig egy szintén végtelenül egyszerű életfilozófia, amit – mégsem árt néha előszedni. Mert mindkét síkon hajlamosak vagyunk addig-addig ásni magunkat a praktikusság részleteibe, amíg szinte észrevétlenül is igen messzire sodródunk azoktól a prímér céljainktól, amelyekért pedig belefogtunk ebbe az egész, hát: életbe. Servillo karaktere bár látszólag valóban irracionális lépésre szánja el magát, amikor egy éjjel elszökik Franciaországba egykori szerelméhez, másrészről teljesen ösztönösen cselekszik. Ha úgy tetszik, elmenekül, ahogy évmilliók óta elmenekülünk a fenyegetettség elől, amely akár szó szerint, akár képletesen épp felzabálni készül minket. De mégis inkább arról van itt szó, hogy mer nemet mondani, nemet arra a mókuskerékre, amelyet akár sikernek is nevezhetnénk, ha találna benne szemernyi örömöt.
A küszöböt legalább átlépte
Ám amíg felfedezni a nagybetűs életet a létezésben való sodródás közepette egyetemessége miatt egy mindig újra elővehető téma, addig Roberto Ando mindezt hasonmások szerepcseréje típusú konfliktushelyzetre építve akarja elmesélni, ami viszont már egy lejárt szavatosságú megoldás. Az eltűnt politikus helyett ugyanis színre lép ikertestvére, aki természetesen egészen más habitusú ember, nem mellesleg nemrég jött ki a bolondok házából. És hát mi is történhetne ezek után, mint hogy az ál-politikus elkezd meghökkentően viselkedni, ugrásszerűen nő a népszerűsége, illetve a rég besavanyodott felesége is újra mosolyogni kezd. Láttuk ezt már királlyal, amerikai elnökkel, isten tudja, kivel még elmesélve, és én személy szerint már egyáltalán nem vágytam még egy ilyen történetre. Főleg, hogy még csak igazán vígjátéknak sem nevezhető a végeredmény, pedig mi mást lehetne kihozni ebből az ötletből. A Viva la libertá – Éljen a szabadság! épp ezért lett igen felemás próbálkozás, mert értjük, mit szeretne mondani és erre van is igény, de konkrétan a történetvezetés szinte lépésről lépésre adja magát, még kitalálni sem nagyon kellett. Kétségtelenül eljut egy olyan pontra, amikor már saját hozzáadott értékről lehet beszámolni – de ez addigra annyit ér, mint a választások másnapján vezetni a népszerűségi listát.
Kinek ajánljuk?
- Az olasz filmek szerelmeseinek.
- Paulo Coelho igazságaival táplálkozóknak.
- Ellenzéki politikusoknak.
Kinek nem?
- Akiket semmilyen mediterrán életigenlés nem győz meg arról, hogy ez a világ nem egy siralomvölgy.
- Akik könyörtelenül hátat fordítanak a "még egy bőr"-jelenségnek.
- Akiknek A nagy szépség sem tetszett. Mondjuk akkor viszont nagy a baj.
6/10
