Valaha, sok évtizednyi fekete-fehér kép, film és televízió után mérhetetlen öröm volt számunkra a színes technika megjelenése, hogy ma revelációként hasson ránk a felismerés: a fekete-fehér mégis csak sokkal jobban beég agyunkba, memóriánkba. Talán a lelkünkbe is.
Robert Capa háborús fotói fekete-fehérben sokkolnak. Elképzelhetetlen lenne ugyanez a hatásuk, ha rajtuk fröcskölne a piros vér a zöld fűre. Miért, hogy a kevesebb szín nagyobbat üt? Miért, hogy ma ezzel oly kevesen élnek? Néha már éppen a sok színbe vakulunk bele, néha már a vér sem elég piros, az arany sem elég sárga, minden kevés. Ilyenkor jöhet a fekete meg a fehér. Néha éppen a sok beszédbe süketülünk bele, áradnak a szavak, a trágárságok, mert minden szó kevés. Ilyenkor suhint nagyot a némaság.
Pacskovszky József és Kardos Sándor operatőr csinált tehát egy fekete-fehér filmet, főszerepben egy néma lánnyal. És végre kimerészkedett valaki a budapesti gangokról is, és felmászott a szentendrei kockaköveken a zegzugos utcák magasára, a tetők és a Duna fehér szalagja fölé.
A vágyakozásnak napjai vannak csupán: egy lányát gyászoló házaspár vágyik új leányra, a néma házvezető helyettesítheti talán? A néma lány arra vágyik, hogy az árvaház után családra, szerelemre, biztonságra leljen. A férj alkoholizmusa végében reménykedik és orvosi pályája helyett egy szabadabban, egy frissebben, lótrágya szagúban keres megnyugvást. Nem nagy vágyak. Sorra elbuknak. Sinus-görbét rajzol a film: a nulla pontról indulunk a szereplőkkel felfelé, kirajzolódik, melyik szereplő mit is keres, hogy egy rövidke csúcsponton a görbe elérje a csalfa beteljesülést, majd meredeken zuhanjon a kiindulópontra: a lány hontalan, a házasság szétesett, a halott gyermek nem hozható vissza, a szerelem kibicsaklik az igazság első buktatóján.
A színeitől és részben a beszédtől is megfosztott, szikár, lecsupaszított audiovizuális világ jóval markánsabban rajzolja ki a görbéket, íveket, felemelkedést és zuhanást, mint a szokásos eszközökkel dolgozó filmek általában teszik. Jobban exponáltak így a feszültségek, fájdalmak és hiú remények. Élesebbek a csalódások és a hazugságok. Markánsabbak a jellemek. Szigorúbbak a határok: mi valóság, mi vágy csupán, illúzió.
Beszéd helyett mimikájával, gesztusaival és szemével beszél a főszereplő, Schefcsik Orsolya, aki amatőr színész és a Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója. Mint ilyen, fogékony és érzékeny, játéka természetes és visszafogott, végtelenül kifejező. Telitalálat. Arca, szeme maga a tisztaság. Beszélhetne ő, ha akarna, ezt érezteti, de nem beszél, csak lát és hall. Foglya némaságának, áldozata is, hiszen szerelmét hallgatása miatt veszíti el, tanúja, megfigyelője a mellette élők életének, csalásainak, vágyainak. Ítél, elítél, de némán teszi ezt. Sodródik az életükkel, de csak átmenetileg, amíg megengedik neki. És mit engednek meg egy cselédnek akár régen, akár ma? A szemlélődést talán igen, de az ítélkezést semmiképpen. Még a hangtalant sem.
Catherine Wilkening francia színésznő a másik főszereplő légies lényével, fekete hajával, kifejező arcával jól illik ebbe a szép, nemes fekete-fehér világba. Romlott és tiszta ő, de neki minden megengedett, hiszen ki ne értene meg egy gyászába zárt anyát? Kitörési kísérletei vágyak csupán arra, hogy meglelje életében az elvesztett harmóniát. Jó alakítás László Zsolté is, mértéktartó, de erős, nem billen át az alkoholista figura kínálta veszélyes peremeken.
Nincs boldog vége ennek a filmnek, keserű marad a szánk íze utána, amit az első pillanattól érzünk. Nem is illene más ehhez a tudatos és határozott rendezői és operatőri világhoz. Szép, feszes film. Visszafogottsága jólesik a szemnek, fülnek és a léleknek. Pihentető szünetjel egy színes és harsány világban.
