Finom, érzékeny, szerethető filmmel tért vissza a mozivászonra fél évszázados pályájának leghosszabb alkotói szünete után Bernardo Bertolucci. A tíz éve bemutatott Álmodozók a világtól elzárkózva lázadó ifjakról mesélt nosztalgikusan és ironikusan, az Én és te pedig ismét egy csendesen lázadó, befelé forduló fiatalról – ezúttal egy tizennégy éves fiúról − mutat be körültekintő tanulmányt. Az egyszerű történetvezetésű lélektani vizsgálódás adós marad ugyan a katarzissal, de kárpótolhatja a nézőt a főszereplők köré vont vastag atmoszféra, az érzékletes környezetrajz, a kamera által odaadó figyelemmel követett érzelemdinamika.
A minimalista cselekmény a zárkózott, önmagát kereső római kiskamasz, Lorenzo körül bontakozik ki, aki semmi mást nem szeretne, mint végre egy kicsit távol lenni az emberektől, behúzódni egy csendes zugba kedvenc zenéivel, számítógépes játékaival, vámpíros könyveivel és terráriumban tartott hangyáival. Amikor iskolájában sítúrát szerveznek, azt hazudja szüleinek, hogy ő is osztálytársaival tart a hegyekbe, ám ehelyett házuk pincéjébe költözik egy hétre. Nyugalmas magányát hamarosan megzavarja lármás, heroinfüggő féltestvére, a húsz év körüli Olivia. Az elvonási tünetektől szenvedő lánynak nincs hol aludnia, végül Lorenzo nyakán marad a pincében. A film a továbbiakban az egymást alig ismerő fiú és lány kapcsolatának alakulását követi nyomon, és azt, ahogyan összezárva egymásra hatnak: Olivia távolodik a drogoktól, Lorenzo pedig közeledik az emberekhez. A "nevelődési történet" végén − kimondatlanul, de sejthetően − egy érettebb, szociálisabb, nyitottabb fiú tekint le ránk a vászonról, egy biztató félmosollyal.
A filmet főként a nagyszerűen kiválasztott és vezetett főszereplők természetes alakítása tartja lendületben. Lorenzo (Jacopo Olmo Antinori) nyers, rusztikus jelenség, aki mintha egy korai Pasolini-opuszból került volna ide. Ahogy lassan megismerjük a figura szelíd, sokat rejtő lényét, úgy látjuk egyre szebbnek pattanásai ellenére is. Olivia szerepében Tea Falco − aki a valóságban is képzőművész, amellett, hogy színész − képes mélységet kölcsönözni a rapszodikusan változó hangulatú, heroinfüggő fotós figurájának. Jól abszolválja a feladatot azzal, hogy szinte minden jelenetben más arca van: szép, csúnya, fáradt, elkínzott vagy éppen derűsen nyugodt. Bertolucci a forgatókönyv alapjául szolgáló, középszerű ifjúsági regénytől (Niccoló Ammaniti: Én és te) számos ponton eltér, nemcsak dramaturgiai okokból, hanem azért is, hogy érdekesebbé tegye és jellemezze szereplőit. Míg a kisregény alakjai inkább csak papírmasé-figurák, addig a mozgóképen elhisszük, sőt megszeretjük őket.
Bertolucci rendezői kézjegye az a kifinomult enteriőr-dramaturgia, amely már Az utolsó tangó Párizsban, az Ostrom és az Álmodozók című alkotásait is jellemezte. E dramaturgia lényege, hogy a cselekmény jórészt egyetlen vagy néhány egymáshoz közeli lakásban, zegzugos belső térben játszódik, és ezek a terek többé-kevésbé a szereplők lélekállapotát tükrözik vissza. Míg az Utolsó tangó kiégett, keserű Paulja (Marlon Brando) egy üres, koszos párizsi lakás foglya volt, addig a zárkózott, de mély érzésű Lorenzo egy olyan pincében vesztegel, amely rejtett kincsekkel − régi bútorokkal, különös dísztárgyakkal, fényképekkel − van telezsúfolva. Az enteriőrökben járva mintha a szereplők személyiségébe hatolnánk be, ezért a kamera ugyanolyan gondosan mutatja meg a pincét, tapogatja le az ott lévő tárgyakat, mint amilyen figyelmesen időz el Lorenzo és Olivia arcán, testrészein, közelikkel és szuperközelikkel simogatva őket. Néha drasztikus plánváltások dinamizálják a filmet, ilyenkor a kamera kitör a szabadba, a házat, az utcát, sőt, visszatérően az égboltot mutatja, így ellenpontozva Lorenzo föld alatti bunkerét.
Bertolucci korszakokon átívelő munkássága során rendezett már filmet kínai császárról, fasiszta kémről, gyermekrablásról, Afrikában a végzetük felé sodródó szerelmesekről, kettéhasadt személyiségről, ám talán még sohasem fordult olyan érzékenyen a prózai hétköznapok kisléptékű drámái felé, mint az Én és te-ben. A kerekesszékbe kényszerült, de a film tanúsága szerint alkotóerejét őrző olasz mester munkája úgy illeszkedik a kortárs európai szerzői filmes kisrealizmus trendjébe, hogy közben összetéveszthetetlenül Bertolucci-film marad. Nemigen kívánhatunk többet.
