Ahol rögtön két happy is szerepel a címben, ott semmi okunk valódi boldogságra gyanakodni. Meglehet, némiképp sztereotip a megközelítés, de a norvég+vígjáték szókapcsolat sem a boldogságtól kipirult arcokat, sokkal inkább az északi melankóliával fűtő egzisztenciákat, a polgári jólét fosztóképzős szerkezeteitől (*aszatlanság, *eretetnélküliség) szenvedőket juttatják az eszünkbe. Nagyon is helyesen, mint azt filmünk is bizonyítja, mert alighogy kapcsoljuk a ritkásan lakott hófödte vidéket (valahol Norvégiában), négy hasonlóképp boldogtalan felnőtt (+aprónép) képe kezd kirajzolódni az általános fehérségben. Két házaspár, Egyszerűék és Szofisztikálték kerülnek szomszédi közelségbe, s mint az ilyenkor lenni szokott, hamarosan megindulnak a két ház közötti tiltott átjárások. Nem kell sok, hogy boruljon az idült boldogság látszata, elég egy-két közös vacsora, egy étkezés utáni társasjáték és egy merő háziasszonyi előzékenységből elkövetett felláció, hogy a kezdeti magatartásformák (szolid és fenntartható el/lenézés Szofisztikálték részéről, a messziről jötteknek szóló kíváncsiság és odaadás Egyszerűék oldaláról) átadják helyüket a hol szemlesütve, hol kifakadó kétségbeeséssel elkövetett házastársi csínyeknek. Mint a befogadói boldogságra sokat adó helyi produkciók, a Happy, Happy is a régi, jól bevált skandináv sémára alapoz; minden példásan hétköznapi és emberi léptékűen kicsiny. Megbízható alap ez, mely szolid, polgári humorral és hasonló színezetű drámával, sőt egyszerre mindkettővel is jól terhelhető.
