Harcművészetről szenvedéllyel

Wong Kar-wai legújabb, hihetetlen jó filmjével visszatért a távol-keleti világhoz, hátrahagyva Nora Jones és Jude Law bájait (My blueberry nights – A távolság íze), hogy újból – a számunkra elérhetetlen és misztikus – kínai tekintetek világában szője a szerelem, a szenvedély és az elmúlás képkockáit. Sőt, ezúttal Wong Kar-wai történelmi témát választott, a legendás Yip Man életét, akit minálunk legtöbben Bruce Lee-nek köszönhetően ismernek.

Yip Man élete maga a legenda, a Wing Chun kung-fu mestere Foshanban született arisztokrata családban. A japán megszállás miatt Hongkongba költözött, ahol tanítani kezdett, és megalapította a Wing Chung Szövetséget. Wong Kar-wai életrajzi filmjében a történelmi jelentőséggel bíró események mellett igencsak nagy szerepet kap a szerelmi vonal, ám ezúttal az is a harcművészet támadó és védekező mozdulataiba és filozófiájába csomagolva. A kung-fu tulajdonképpen leképezi azt, amivel Wong Kar-wai legszívesebb foglalkozik: emberek egymásra gyakorolt hatása, a támadást követő hárítás, illetve a támadásban rejlő energia visszaforgatása támadássá. Szerelmi harc és küzdősport, ez a film két mozgatója, s egyben szépségének legfőbb forrása.

A film ugyanis gyönyörű. Az elmaradhatatlan textúrák, pillantások és női alakok Wong Kar-wai legújabb filmjében kiegészülnek a harci jelenetek már-már földöntúli szépségével. S ugyan kever bele egy kevés wuxia jelleget, de megfelelően adagolva, szereplői leginkább akkor repkednek, amikor a párharcba belekerül a szerelmi szenvedély és a megérinthetetlenség fájdalma – mint az már oly sok korábbi filmjében is. Így az egymásnak feszülő erők egyben egymást vonzó erőkké is válnak, s ez az ellentétes mozgás végig feloldhatatlan marad. De Yip Man (Tony Leung Chiu Wai) és Gong Er (Ziyi Zhang) szerelme csak egy szál a sok közül, emellett zajlik a háború, a harcművészeti iskolák rangért való küzdelmei, egy családi bosszú, majd az újrakezdés világában, Hongkongban a kung-fu iskolák megalakulása. Ám ez a sokféleség nem gazdagítja a filmet, inkább a koncepciótlanság érzetét kelti.

A nagymester ugyan nem vált az életmű legjobban sikerült filmjévé – a 2046 és a Szerelemre hangolva sodrása mögött némiképp elmarad –, az biztosan elmondható, hogy az eddig leginkább élvezhető Yip Man-film.

Értékelés: 9/10