Az elmúlt harminc-negyven év legjelentősebb amerikai zsánerfilmes rendezői számára a filléres horror, ha foglalkoztak vele egyáltalán, általában az inasévek záróakkordját jelentette, a muszáj kunsztot a komolyabbnak hitt próbatételek előtt - gondoljunk csak a Corman-óvodában felcseperedő Coppola vagy Curtis Hanson indulására. Sam Raimi viszont nem a filmművészet szentélyének vértől piszkos előcsarnokát látta a zsánerben, hanem a létező műfajok legjobbikát, amelyben a legtöbb lehetőség adódik a förtelmes és a mulatságos szemérmetlen audiovizuális stimulációhoz vezető összeházasítására. 1981-es első rendezése, a Gonosz halott a groteszk művészet gyöngyszeme - és a levágott, nedvedző testrészekből, fura plánokból és a lehető legdinamikusabb kameramozgásból egybegyúrt, olajfekete humorral befröcskölt remeklés bizarrságára még rápakolt egy lapáttal a 87-es, folytatásnak álcázott remake-ben. A rokonszenves rendező a 90-es években aztán eltávolodott a horrortól, de olykor-olykor határozott és megnyugtató jelzéseket küldött arról, hogy szívéhez továbbra is közel állnak az elvetemült borzalomáriák: idézetekből szőtt westernjében (Gyorsabb a halálnál) egy koponyába robbantott méretes lyuk premier plánja, a Pókember 2.-ben pedig a gonosz ébredését bemutató, zaklatott zoomokkal megbolondított vérbeli trash-betét tanúskodott a nem szűnő, ám átmenetileg elfojtani kényszerült vágyakról. Aligha meglepő hát, hogy tízegynéhány évnyi, eredményekben tagadhatatlanul dús tévelygés után Raimi végül megragadta a visszatérés fonalát.
Testvérével írt új művének szüzséje végtelenül szimpla: miután a jobb sorsra érdemes csinovnyiklányt meggondolatlan lépése miatt megátkozza egy (magyar nyelven szitkozódó) cigányasszony, a lánynak három napja marad arra, hogy lerázza magáról a rontást, mielőtt bekopogtatna ajtaján a lelkekkel táplálkozó, szemrevaló kecskefejet viselő démon. A Pokolba taszítva kétségkívül a toposzok filmje, csakhogy egy horror minőségét nem az originalitási foka (és pláne nem az intellektuális töltete) határozza meg: a hatásosságért sokkal inkább a technikai tudás és az attitűd szavatol. Raiminél egyikre sem lehet panasz: az időzítés, a tempóváltások kifogástalanok (meg lehet ijedni többször is), a gátlástalansági faktor pedig, ha a húsz évvel ezelőtti élőhalottas mulatságok szintjét nem is éri el, igen jelentős - a váladékban dagonyázás elegyítése az arcpirító burleszkkel nyilvánvalóan több kilométernyi távolságra van a jó ízlés (nevetségesen maradi) fogalmától.
Sam Raimi hamisítatlan gyermeki lélek, ami alapvetően két dolgot jelent. Egyfelől elég mulatságos infantilizmust: a film vaskos akcentusú bevándorlói például egytől egyig titokzatos, mágikus tudással zsonglőrködő, mesebeli népségeknek vannak ábrázolva - a nyelvünket törő cigányasszony mellett feltűnik egy indiai jós, valamint egy szláv segéderővel dolgozó latinó spiritiszta is. Másrészt ritkán észlelhető játékosságot: talán nincs is olyan jelenet, amit ne dobna fel egy-egy hallatlan nonsalansszal odatett formai stiklivel, és a Volt egyszer egy vadnyugat óta alighanem ebben a filmben van a legjobb szerep, amit egy légynek osztottak ki. Ráadásul a (valaha) divatos rendezők közelmúltban elkövetett B filmes próbálkozásaival ellentétben Raimi munkáját nem jellemzi az önelégültség: a Pokolba taszítva szívből jövő, egyszerű, olcsó és faragatlan mozi - maradéktalanul kimeríti a bűnös élvezet ideáját.
