Szép dolog, ha előkerülnek a süllyesztőből (vagy inkább fogalmazzunk finomabban: méltatlanul hanyagoltak és feledésbe merülendők státuszából) a hajdanvolt nagy színészek...

Cristopher Walken ilyen, akinek akár hattyúdala, jutalomjátéka és búcsúfilmje is lehetne a Búcsúkoncert, méghozzá méltó formában. Igen, azt nosztalgikus elgyengülés nélkül és tényként kezelhetjük, hogy a legendás Szarvasvadász óta nem volt méltó szerep Walken részére. Félve írom le, hogy tényleg ez kellett volna hogy legyen az utolsó megformált karaktere, hogy legnagyobb dicsben emlékezzenek rá a nézők.

A film arra a csendesen szép, gyötrően találó metaforára épül, mely az elején hangzik el a csellóművész (Christopher Walken) szájából a zenélés kapcsán. "Elhangolódás" a kulcsszó, melyet nehezen tudnánk nem értelmezni az egész életre, vagy inkább az azt meghatározó komplex kapcsolatokra – legyen az szerelem, barátság, kollegaritás vagy szülő-gyerek viszony. Egy világhírű vonósnégyes egymásra ható viszonyrendszerén ível át az a tragédia, amikor a csellósról kiderül, hogy gyógyíthatatlan betegségben, Parkinson kórban szenved. Örökségeként kívánja rendezetten lezárni a kvartett további sorsát, és ezt a vívódásokkal teli küzdelmet festi le a melodramatikus tabló.

Christopher Walken, és a másodhegedűst játszó – vagy inkább brillírozó - Philip Seymour Hoffman szinte grammra pontosan egyenlő arányban vannak jelen a történetben. Káprázatos pillanatoknak lehetünk tanúi, melyek azt bizonyítják, hogy vannak színészek, akik szavak nélkül, puszta mimikával tudnak nüansznyi pillanatok alatt filmtörténelmet írni. Amikor például Peter megtudja orvosától a prognózist, az életet megváltoztató diagnózis súlya mély barázdákat vés az arcába. Ezek a barázdák aztán képkockáról képkockára mélyülnek, és mutatják be a személyes tragédiát átélő ember mikroheroizmusát. Walken legnagyobb érdeme az, hogy sikerül pátoszmentesnek maradnia, bár jelenetei nagynéha átbillennek a túlzott intellektualitás mezsgyéjébe. Játéka egy kinyilatkoztatás, főleg annak ellenpólusaként, hogy eddigi filmes pályafutása alatt jórészt szürreális és morbidan gonosz pszichokaraktereket alakított. Ebben a drámában viszont kimondottan jól kallibrált és nagyszerűen közvetített jellemábrázolásnak lehetünk tanúi általa.

Seymor kifinomult játéka ugyanolyan kiemelkedő, és arra a kecses szimbólumra apellál, amelyik a 'másodhegedűs' jelzőt nem csak zenekari státuszként érti, hanem az egész életén átívelő átokként értékeli. Robert legnagyobb drámája az – mely szinte azonos mélységekbe taszít mentálisan és emocionálisan, mint egy gyógyíthatatlan betegség fizikailag -, hogy minden eredményt, érdemet és pozitívumot csak másodikként – lásd: pótszerként, egyéni megalkuvásként, sokadik választásként – él meg, tökéletes és konstans frusztráltságban. Míg Peter a betegsége démonjaival küzd, Robert azzal a hatalmas dilemmával birkózik, hogy miként lehet (és kell) elfojtani a versengés vágyát, és arccal a halál felé (együtt!) játszani, míg csak el nem süllyed a hajó, vagy ki nem esik kezünkből a hangszer. Az ő nagyjelenete egy csupán pár másodpercből álló snitt, ahogyan toporog a forgalmas new york-i utcán, miután egy súlyos veszekedés után kiszáll a taxiból. Nos, abban a tipródásban, abban az összeszűkült szemű, tehetetlen dühtől könnyekbe szökő pillantásban benne van minden, amivé Philip Seymour Hoffman beérett a színészi pálya során.

Az, hogy ennek a lassú folyású, epikus jellegű drámának szegről-végről köze van a Twin Peaks-hez, az csak egy szubjektív érzet, és egy bónusz a sok közül. Történeténél fogva nagy jelentősége van a zenének a sztoriban, és nem csak a klasszikus vonalra gondolok. Beethoven fájdalmasan gyönyörű 14. opus, 131 számú kvartettjének hegedűszólója mellett ugyanolyan súllyal jelen van a háttérzene is. Az atmoszférát megteremtő átkötő akkordok a nagyszerű Angelo Badalamenti hangjegyei, aki a sorozatok középkorában az etalonnak számító Twin Peaks széria zenéjét is komponálta.

A Búcsúkoncert drámai zsánerfilm, melyből mindenki profitálhat emocionálisan. Első osztályú forgatókönyv, és – a lélektani mélységekben vergődő emberábrázolás miatt - némi Bergmanos árnyalattal rajzolt mesteri rendezés a védjegye. A szépen fényképezett jelenetek során bepillantást nyerhetünk New York értelmiségi és művész létébe, "high-culture" és elit miliőjébe, anélkül, hogy a sznobéria kiérződne a hangulatból. Kontúrjaiból élesedik ki a muzsikus és művészlét elegáns külleme mögötti mostoha sors. Ahol bizony megrekedt vágyak és elsorvadt ambíciók, lappangó sérelmek és gyötrő frusztrációk, el nem mondott szavak és feloldatlan ellentétek feszülnek egymásnak. És ahol mozzanatról mozzanatra követhetjük, miként kisiklatja ki az ego a barátságot és kooperációt, biztosnak érzett családi kapcsolatokat, stabilnak hitt érzelmeket.

Elhangolódás, ahogy írtam, ez a film leggyönyörűbb és legszívbemarkolóbb kulcsszava. Elhangolódás, nem csak a hangszerek között, hanem az emberek között is, és ott csak igazán.

"Ily hosszú ideig megszakítás nélkül játszani, számunkra azt jelenti, hogy a hangszereink idővel óhatatlanul elhangolódnak, mindegyik a maga sajátos módján. Kuszaságot teremt. Mit kéne tennünk – megállni?
Vagy energiánkat arra fordítani, hogy töretlenül összhangban maradjunk egymással egészen a mű végéig, még akkor is, ha elhangolódással jár? Nem tudom. Derítsük ki."

Én pedig megszavaztam Christopher Walken-nek és Philip Seymour Hoffman-nak a második Oscart.

Szerintem: 90%