Nehéz a kőgazdag kaliforniaiak élete - ha pedig mégsem, hát azzá teszik.
Adva van az Egyesült Államok leginkább eleresztett fertálya osztrák izomkormányzóval, benne csélcsap milliomosok, medenceszéli feleségek és mobilon függő producerek tengetik fontos életüket, skatulyából előhúzott ügyvédek gondos felügyelete mellett. Ebben a kirakatmiliőben a résztvevők közös nevezője - gyér lelkületük miatt - mégis a telhetetlenség, a paradox helyzetből adódó kalamajkák pedig számtalan filmesnek adtak már biztos kenyérkeresetet. A medencepartot koptató nejekről nem is beszélve.
A nagyszerű főszereplők és rendezés híján a Kegyetlen bánásmódot egy kézlegyintéssel hozzá lehetne csapni a habkönnyű vígjátékok tömkelegéhez, csakhogy óhatatlanul befigyel a képbe 1. George Clooney, 2. Catherine Zeta-Jones és 3. Joel Coen. Előbbit illetően részemről jó ideig csak kényszeredetten jött dicséret, mert az ügyeletes bájgúnárról szakmailag elismerően szólni a hímek ős-irigységből, a nőstények illendőségből nem szoktak. A bizalmatlanság részben jogos, hiszen Clooney rendre belefut afféle kötelező marhaságokba, mint pl. a Batman és Robin vagy a Mint a kámfor (sőt, recenziónk tárgya is ide sorolható), ugyanakkor el kell ismerni, hogy a fajsúlyosabb művekben (Alkonyattól pirkadatig, Egy veszedelmes elme vallomásai) is magabiztosan hozza a testre írt szerepeket.
Szintén a kommersz vonulatot képviseli a hollywoodi frigye óta megasztárrá előlépett Catherine-Zeta Jones, aki - duzzogva mondom - igazán tetszett a Trafficben és a Hullámok rabjaiban, ugyanakkor bizonyosan mást kölcsönöznék ki a Zorro álarca helyett. Ők ketten tehát még egy csapnivaló kasszasikerré is összeállhatnának, de ennek kiküszöbölésére ült a rendezői székbe Joel Coen (Fargo, A nagy Lebowski stb.), akinek gondoskodásával fogyasztható komédia született, és hahota helyett jobbára kuncogás hallatszik a nézőtéren.
A folyton a fogsorát vizslató sztárügyvéd és a férjeit napszakonként váltó démon mellett feltűnik még a tahó texasi olajmágnás szerepében Billy Bob Thornton, aki méltán lett a Coen-fivérek kedvenc színésze. (A déli akcentus a magyar szinkronban egyébként suksükölésként jelenik meg, ami csak majdnem ugyanaz, a szerk.)
Sztárparádé van, tanulság nincs, mert ez a film olyanoknak szól, akik úgysem okulnak semmiből, és - dollármilliók gyűjtése helyett - a plakátmosolyoknak engedve újra meg újra beülnek korunk tanintézményébe, a moziba.
