Hazugságban élni, Godot-ra várni, utoljára cigarettázni...

A vagány és szókimondó Julie Bertuccelli első nagyjátékfilmje, a Mióta Otár elment arról mesél nekünk, hogy hazugságban nem lehet élni, mégis hazugságban tengetjük életünket. Hazugságból pedig csak hazugság adódik. Hazudunk életet, hazudunk álmokat, hazudunk örömöt és már bánatot is, hazudunk Istent és hazudunk halált is magunknak, ha kell.

Julie Bertuccelli mielőtt a filmkészítés megtanulásának szentelte volna fölös szabadidejét, filozófiát hallgatott. Majd olyan mesterek mellett tanulta ki a filmkészítés mesterségét, mint Otár Joszeliani, Krzysztof Kieslowski, Bertrand Tavernier, Emmanuel Finkiel és Rithy Panh. A Kieslowski-féle iskolát követve mielőtt nagyjátékfilm készítésére adta fejét leforgatott hat dokumentumfilmet, melyeket a nem könnyen felejthető alkotások közé helyeznek a filmes raktárak szürke, poros fémpolcain.

Julie Bertuccelli Mióta Otár elment című legújabb alkotásán jól megfigyelhető, hogy milyen hatással voltak a mesterek a rendezőnőre. Kis túlzással élve azt is mondhatjuk, hogy a lengyel Krzysztof Kieslowskitól tanult gondolkodni és a grúz Otár Josszelianitól látni.

Mindezek ellenére örömmel megállapítható, hogy Julie Bertuccelli igazi nőrendező. Érzékeny, empatikus, a dolgok, a tárgyak nála életre kelnek. Története van itt mindennek, és lelke persze, nagy szláv lelke van ebben a filmben a világnak, vagy ha úgy tetszik, finom női lelkek rezdüléseitől lesz itt hangos a folyosó, a mosókonyha, a kert, az ócskapiac, de úgy, hogy még a vágyakat teljesítő "rongyfa" ágai is beleremegnek.

Három generáció magányos női laknak együtt egy kissé lepusztult posztszocialista lakásban, amely már önmagában is drámai szituációt képes teremteni, gondoljunk csak Ingmar Bergman remekeire. De Bertuccelli nem a pszichologizálás útját választja, hanem a nehezebb, ám emelkedettebb filozófiai gondolatok világát. Otárra vár itt mindenki, mióta Otár elment. Ismerős már nekünk ez a létállapot, Godot-ra várva, isteni csodára várva, megváltásra várva, vagy amit akartok. Ám Bertuccelli tovább megy ennél, nála Otár meghal. Ebben a pillanatban gondolhatunk bátran Nietzschere is, aki fejtegette, hogy Isten meghalt, mármint, hogy Isten az emberekben halt meg. No ennyi elég is ahhoz, hogy felvázoljuk a film alapjait. Három nő életét tengeti a lét perifériáján "Istentől" elhagyottan. Ami az űrt kitölti, az a hazugság. A nagymama Sztálint élteti, az anyuka a szocializmusban felhalmozott kacatjaiból él, a lány pedig tanulja a kapitalizmus legújabb erkölcstelenségeit. Ebben a világban hazug a múlt, hazug a jelen, ráadásul egy olyan hazug jövő épül, melytől jobb érzésű embernek gyomra fordul, leginkább kifelé.

Bertuccelli mindezek után dönthetne úgy is, hogy egy keserű, komor tónusú, depressziós filmet készít, ám szerencsére nem enged a könnyű kísértésnek. A rendezőnő képi világa fényes, tágas, levegős. Úgy érzi az ember, hogy el lehet férni benne. Nála pereg az idő, de mégis folyamatosan elmerenghetünk a hosszan kitartott premier planokon. Sokszor finoman elszöszmötöl egy-egy jelenettel belső drámákat ábrázolva, hogy aztán nagyvonalú, gyors vágásokkal, pergő képekkel társadalmi kritikát gyakoroljon.

Ez az igazi érdeme Bertuccelli Cannes-i filmfesztiválon kritikusok által díjazott opusának. Egyrészt a pontos és kegyetlen társadalomkritika, másrészt a hit abban, hogy létezik tán egy olyan jövő, ami nem hazugságra épül, noha a ma még élő generációk mindenkori jelene mind hazugságtól bűzölög. Bertuccellinél ez nem valamiféle kincstári optimizmus, nem is az újkapitalizmus fogyasztóvá alázottjainak szenvedélybeteg sikolyai, hanem pontosan meghatározott program, melyet bár nem mutat be a vásznon, de egyértelmű utalásaival teljesen világossá tesz.

Mikor a legfiatalabb lány Párizsban marad, kilépve a hazugságok reménytelen világából, kilépve abból a világból, ahol a nagymamának a halott fiát élővé hazudja a valósággal farkasszemet nézni nem bíró, szocializmustól megnyomorított életű lánya, akkor élesen megjelenik előttünk a filmnek két jelenete, melyből már látható lesz a jövő. Akkor megjelenik előttünk, hogy lázadó, értelmiségi, jobb és főleg igazabb élet után áhítozó kamaszlány unoka tolmácsként fogja leélni párizsi életét, ami már önmagában is szimbolikus foglalkozás, hiszen híd a kultúrák között, kommunikáció a kommunikációképtelenségben. Másrészről pedig a kultúrához nyúl ő vissza az igazságokért, vágya irodalomról, filozófiáról, filmről vitatkozni párizsi kávéházakban és Borisz Godunovot nézni az operában fittyet hányva és fölülemelkedve a közelmúlt hazugságain és a jelen "disznófejű nagyurainak" erkölcstelenségein. Egy szebb és főleg igazabb jövőt álmodni kávéházak lelkes fiataljai között. Álmainkat megvalósítani. Nagymamának búcsúcsókot dobni.

És ha belegondolok, hogy Julie Bertuccelli a forradalmi lélek lánya, tán még egy pillanatra el is hiszem neki, amit látok. Ami pedig nem sokszor esik meg a magunkfajta álmodozókkal mostanában.