Tucadjára lejátszott harcjelenetek, szaftos-szirupos szerelmi sztori, fárasztó plasztikmacsó-szemle. Néhány szóban így foglalható össze az idei év első, foszlott bőrszíjakból összetákolt „szandálos filmje”. Figyelmeztetés: a Herkules legendája nyomokban Szophoklészre emlékeztető görög mitológiát is tartalmazhat!
Bármennyire is próbálkoztam távol tartani magam a Renny Harlin legújabb agyszüleményét ért negatív kritikáktól, nem sikerült, annyira átitatták a médiafolyamot. Félve vonultam be a plázamozi tompított kékfénnyel sejtelmesített sötétjébe, és igyekeztem semmit nem (el)várni. Amit kaptam, azonban még ennél is kevesebb volt. A Herkules legendájának rendezője a színészekkel karöltve olyan mértékű mítoszrombolást vitt véghez, amelyhez hasonlót ritkán lát még a hollywoodi filmeken edzett szem is. Bár az istenekről, félistenekről és földi halandókról szóló alapsztoriban van amolyan 300-ból szakajtott görögharcos-potenciál, az ebből készített másfél órás produkció igazából elbaltázott – pontosabban: elharciszekercézett – vállalkozás. És nem csak azért, mert ez a történet picivel többet kíván időben, mint egy focimeccs – inkább egy egész bajnokság ideje kellene rá. Igaz ugyan, hogy kárpótlásul idén nyáron kapunk majd egy másik szandálos opuszt is Zeusz kőkemény bicepszű zabigyerekéről, Herkules: A thrák háborúk címmel, de a mostani produkció annyira halovány, hogy annak biztos a nyomába ér.
Főszereplőnk az a Herkules, aki Zeusz és Alkméné „szerelmének” gyümölcse. Apja már születésekor elrendeli végzetét: Perszeusz ezen sarja leend Mükéné királya, aki a zsarnoki uralmat megdöntve békét hoz. Filmünk cselekménye ezt követően bontogatja csak szárnyait, ám az ifjú félisten a hollywoodi világmegmentés helyett egy másik álomgyári közhellyel, szerelmével, a krétai hercegnővel van elfoglalva. Hébét azonban testvérének, Iphiklésznek szánták, ezért őt eladják rabszolgának, új gazdája pedig gladiátort farag belőle – jó darabosra, ahogy azt illik! Ekkor jön rá, hogy ökleiben sokkal több van annál, mintsem az arénában pazarolja idejét és atyja szándékát. Visszatér hát hazájába, az elnyomottak önjelölt vezetőjévé avanzsáltatja magát és, mily’ meglepetés, beteljesíti a jóslatot.
Nem áll szándékomban senkit elriasztani a filmtől, de sokkal többel maradunk, ha veszünk egy gyrost, és találomra előkapjuk az otthoni filmgyűjteményből a 300-at, a Gladiátort vagy a Ben Hurt. Mi több – és ezt nagyon szomorúan mondom – akár az Alkonyatot is, amelyben nemcsak a főszereplő Kellan Lutz alakít jobban, hanem a szerelmi szál is kevésbé csöpögős – pedig aztán ebben is folyik vér, elég rendesen.
Minden valószínűség szerint a Bridget Jones-, illetve a Szex és New York-féle tündibündi csajos filmek már nem vonzanak elég plázacicaszemet a mozikba, ezért eshetett úgy, hogy a Herkules legendájában nagyobb hangsúlyt kaptak a plasztikmacsó kinézetű férfiszínészek mellizmai, mint (és ami a legszomorúbb) a nyomokban fellelhető görög mitológia.
