Scott Hicks, ausztrál rendező olyan vakvágányok után, mint az Ízlések és pofonok, visszatért a Ragyogj!-hoz. Ha megismételni nem is tudta, legalább hozta azt az ausztrál érzést. Kicsi hűvös angol eleganciával vegyítve. Nem mondom, hogy nincsenek kihagyható jelenetek, de tény, hogy a film nagyon is a szerethető, ráadásul a képei is gyönyörűek. Csak Clive Owent tudnánk feledni.
A Ragyogj 15 éves kis fejemnek olyan maradandó filmélmény volt, ami mai napig és még tovább meghatározó lesz. Nem annyira a filmes tökély megvalósítójaként, mint inkább azért a filmben tetten érhető lélekért, ami akár könnyet is csalhat az ember arcára. Azért a lélekért, ami benne volt Geoffrey Rush, a világhírű zongorista színészi alakításában. Ezt vártam Clive Owentől, a mindig karakteres, hálás szerepeket játszó színésztől, de sajnos nem kaptam meg.
Egy mínusz pont a filmnek. Mert mégis mi lenne a lényeg? Joe Warr a lényeg, sikeres ausztrál sportújságíró (Clive Owen), akinek felesége meghal a második jelenetben. A grand slam tornáktól világbajnokságokig utazó, az otthoni életet, házimunkát kevéssé ismerő, kissé léha és link nyakába saját fájdalmán túl gyászoló após-anyós, a megszervezendő hétköznapok és leginkább a hatéves forma kisfia, Artie hull, aki a maga módján (nem) próbája feldolgozni a feldolgozhatatlant. A képre csak ezután fest egy kicsit Joe nagyobb fia első házasságából, aki Angliában él, de apát keresni jött a világ túlfelére.
Nem volna meglepő egy nagyon erős kontúrral, percről percre megrajzolt figurát látni a főszereplő, minden terhet hordó újságíróban. De meglepődünk, mert nem látjuk. Picit sem érzünk vele együtt jobban, picit sem szeretjük őt inkább a film végén, mint annak legelején, pedig állítható, hogy ez tenné igazán jóvá a filmet, s benne Clive Owen játékát. A szanaszét darabolt figurának kicsit a gyászoló férjet, kicsit a laza sportriportert, kicsit a gyerekeit kereső apát, kicsit a szép szőke szomszédnő után kacsingató férfit kellene játszania, de éppen ezért egyik sem megy. Sokáig azt sem tudjuk, a film merre akar haladni.
Az egyre lejtőn haladó filmben azonban a két fiú - Artie (Nicholas McAnulty) és Harry (George MacKay) remekül eltalált karaktere és színészi játéka. A film második felének legjobb története vitathatatlanul a két testvér egymásra találása. Apu ebből a buliból is kimaradt.
Messze nem hibátlan film az Anyátlanok, amit a sosem emlegetett toldalék: "Életed legnagyobb kalandja felnőtté válni" a címben tovább mélyített - aki ilyen címet ad, szájon kellene vágni. Gyönyörű fényeivel, igazán őszinte gondolataival örömeivel és könnyeivel, igen jó akkord gitárzenéjével szívedben maradhat.
Aki a cikk végére ért, ajándékba megkapja a film zenéjét is, legalábbis az utolsó dalt, amelyet a francia first lady, Carla Bruni ad elő rekedtesen-dzsesszes hangján.
