Taylor Hackford, olyan jobb minőségű hollywoodi áruk beszállítója, mint Az ördög ügyvédje és a Túszharc, nem sokat teketóriázik, életrajzi-filmhez méltó módon azonnal lajstromba veszi a gyerekkor traumáit.
A harmincas években járunk mélyen délen, egy Georgia-i feketék lakta gettóban. A tragédiák nem váratnak sokat magukra, a kis Ray tanúja lesz fivére halálának, majd őt is utoléri végzete: hét éves korára teljesen megvakul. Gyorsan peregnek az események, elvégre közel hetven évet kell átfogni a közelmúltban elhunyt zenész életéből. Hamarosan már a felcseperedett Ray áll előttünk, pontosabban egy buszmegállóban: a hamarosan befutó busz Seattle-be viszi a 17 éves fiút, aki anyja halála után teljesen egyedül maradt a világban. Seattle a tanulóévek időszaka, a gyerekkorától fogva zongorázó Ray bárzongoristaként talál munkát, majd csatlakozik egy zenekarhoz, s hamarosan lemezszerződéshez is jut. Kezdetét veszi a karrier-történet, Hackford vezetésével végigvesszük a Ray Charles-diszkográfia valamennyi fontosabb állomását, miközben az egyre híresebbé váló zenész magánéletének egy-egy meghatározó epizódja is felvillan.
Sok a feldolgoznivaló anyag, filmeseink tehát sietnek: udvarlás és házasság, drogfüggőség és nőügyek, slágerek és szakmai konfliktusok, diadalok és kudarcok váltják egymást gyors tempóban, a film csupán akkor pihen meg egy-egy pillanatra, amikor felcsendül Ray jellegzetes rekedtes hangján egy-egy nagy sláger, a gyerekkora emlékező Georgia on My Mind vagy az olyan dögös nóták, mint a Hit the Road Jack vagy a What'd I Say.
Azok számára - s nyilván nem kevesen vannak ilyenek - aki kívülről fújják a mester életrajzát, Hackford filmje nem több profi módon kivitelezett bálványimádásnál. Megtudhatjuk belőle a fontosabb lemezszerződések részleteit, a polgárjogi aktivista harcának alakulását, a drogelvonón történteket és a koncertpódiumokon aratott diadalokat. Látjuk a nagy embert, de nem érezzük. Jamie Foxx úgy nyeri meg - egyébként meggyőző játékával - a Ray Charles-hasonmásversenyt, hogy a jellegzetes mozdulatok lekopírozásán túl nem visz közelebb a figurához. Panaszkodni azonban nincs okunk, a show ugyanis önmagáért beszél. Ebben a moziban Ray Charles-ról a slágerei mondanak a legtöbbet: amikor csak felhangzik valamelyik, nincs mese, megindulnak a lábak széksorok között.
