Se vége, se hossza a képregényhősök mozifilmes próbálkozásainak. Az amerikai képregény-piac ősi riválisai, a DC Comics és a Marvel között dúl a küzdelem a nézők kegyeiért. Superman és Batman látszatra riválisok, de a színfalak mögött mindkét igazságosztó a CD Comics szekértáborát erősíti, míg az ellenség, azaz a Marvel soraiban olyan ütőképes mutánsok foglalnak helyet, mit az X-Men csapata, Pókember és baráti köre, Hulk és játszótársai, valamint a most debütáló Fantastic Four, azaz a Fantasztikus négyes.
Samuel Bicke az Amerikai Álmot üldözi: megrögzötten hiszi, hogy neki is járhat főszerep abban a darabban, ahol legfeljebb csak a megtűrt statiszta státuszáig juthat. Bickle a vesztes kisember legszerencsétlenebbike: próbálkozásai már a kezdetektől fogva halálra vannak ítélve, ő azonban rögeszmésen építgeti illúzióit egy olyan álom-életről, ahol újra férj és családapa, megbecsült üzletember és példás honpolgár lehetne.
Patrice Leconte régi ismerősünk: aki elmulasztotta volna a tavalyi Európa Filmhéten bemutatott Az ember a vonaton című filmjét,
Bár már igazán nincs sok hátra, hogy a 19. század klasszikus angol irodalmának kedvelői megcsodálhassák az alig húszéves
Wes Anderson különös teremtményei mintha egy távoli, idegen bolygóról pottyantak volna erre az emberek lakta, Föld nevű égitestre. A rendező állandó színésztársai (Owen Wilson, Luke Wilson, Bill Murray, Seymour Cassel stb.) által életre keltett díszes kompániát többnyire koravén gyerekek és gyermeklelkű felnőttek alkotják, akik remekül megvannak egymás közt, de fogalmunk sincs, mit kezdjenek az őket körülvevő "normális" világgal.
Az idei Oscar-átadón Clint Eastwood-ot kétszer is a pódiumra szólították: első alkalommal a legjobb rendezésnek, másodszor a legjobb filmnek járó díj nyertesének kihirdetésekor.
Az évek múlásával nem sok minden változott Penge háza táján. Bár Guillermo Del Toro a Penge 2 neogótikus kavalkádjával és véres vámpír-romantikájával több-kevesebb sikerrel igyekezett kitágítani a Penge-univerzumot, a sorozatot remélhetőleg egyszer s mindenkorra lezáró harmadik részben visszatértük a gyökerekhez: a fantáziátlan nagyvárosi helyszínekhez és a vámpírológia kisiskolás tételeihez.
A mozi mindig is nagy barátja volt a nagybeteg, hátrányos helyzetű, bárminemű handicappel élő embereknek, hiszen a mozi ősi
A sorozatgyilkosok már jó ideje a filmes szellemvasút egyik legnépszerűbb attrakciójának számítanak. A zárt osztály szabaduló művészeiként, emberevő pszichológusként vagy a hét főbűn megtorlóiként számos emlékezetes gaztett fűződik a nevükhöz, gondoljunk csak A bárányok hallgatnak Dr. Lecterjére, a Hetedik John Doe-jára vagy A fülke arctalan-névtelen "igazságtevőjére".
Amikor Jean-Pierre Jeunet úgy döntött, hogy nagyszabású, első-világháborús szerelmi történetének főszerepét Audrey Tautou-val
Taylor Hackford, olyan jobb minőségű hollywoodi áruk beszállítója, mint Az ördög ügyvédje és a Túszharc, nem sokat teketóriázik, életrajzi-filmhez méltó módon azonnal lajstromba veszi a gyerekkor traumáit.