Anton Corbijn legújabb alkotása, Az üldözött, az Edinburgh-i Filmfesztivál egyik legjobban várt filmje volt. A vetítésre csendben érkező tömegen azonban nem az izgalom, hanem a rosszkedv uralkodott. Talán minden néző arra gondolt, hogy ez az a film, melyben Philip Seymour Hoffman utoljára játszott főszerepet. A februárban elhunyt színészóriás egy végtelenül kiábrándult, lánc-dohányos, whiskyt vedelő német kémet alakít. A karakterből áradó melankólia még jobban felerősítette a színész elvesztése felett érzett szomorúságunkat.
Azoknak a nézőknek, akik gyors tempójú, fordulatokban gazdag, akciódús kémsztorira számítanak, a film okozhat némi csalódást. A John le Carré történetek kedvelőinek viszont – a film az ő regényéből készült adaptáció – nem okoz kellemetlen meglepetést, hogy ez a stílusosan okos film az akció helyett sokkal inkább a taktikára, az egymás eszén túljáró gondolat párbajra helyezi a hangsúlyt. A kémregényíró mester pontos, apró megfigyeléseken alapuló, pókhálószerűen szőtt történetvezetését hűen visszaadja Corbijn aprólékos gonddal kidolgozott rendezése. A 2008-ban publikált regény sztorija ezúttal a „kortárs ügynökösködés” bonyolult hétköznapjaiba enged betekintést. A helyszín Hamburg, az a német kikötőváros, ahol a radikális mozulmán Mohammed Atta a 9/11-es amerikai terrortámadást megszervezte. Gunter Bachmann (Philip Seymour Hoffman) ebben az azóta paranoiától szenvedő városban egy titkos anti-terrorista szervezetet irányít. A bonyodalmat elindító „üldözött” Issa Karpov (Grigoriy Dobrygin), egy félig csecsen, félig orosz menekült, aki megkínozva és félig agyonverve érkezik Hamburgba, hogy begyűjtse apja több millió eurót érő, ráhagyott örökségét. A kormány a gyanús bevándorlót szökött dzsihádista katonának véli, és rögtön letartóztatná, de Bachmann inkább a lehetőséget látja meg benne: a fiút felhasználva próbál meg egy terror szervezetet lebuktatni.
Milyen bűnt lehet elkövetni a nemzeti biztonság megőrzésének érdekében? Ahogy már sokszor hallottuk – és a filmben némi iróniával többször el is hangzik – az ügynökök most is azért dolgoznak, hogy a világ egy biztonságosabb hely legyen. Bachmann azonban maga is béklyóban vergődik: a főnöke (Rainer Bock) oldaláról a rákényszerített bürokrácia szabályai folyamatosan akadályozzák a munkáját, míg a CIA oldaláról egy ravasz női ügynökkel (Robin Wright) kell megküzdenie. Bár a hajsza valójában Issa Karpovért folyik, a film jórészt a kémhivatás sötét oldalának bemutatására koncentrál. A történet valódi „üldözöttje” a főszereplő, a mindenkivel szembenálló és önpusztító Bachmann, aki felett végül összecsapnak a hullámok.
A fotósból lett filmrendező és Benoit Delhomme operatőr képei a homályos, szürke színekbe burkolózott kikötővárosról és a rosszul megvilágított kocsmákról jól tükrözik Bachmann melankolikus világának atmoszféráját. Az izgalmasabb jelenetek aktivitását pedig kézikamera használatával igyekeztek az alkotók megteremteni.
A remek színészi alakítások ellenére a film – talán szándékosan? – mégis távoli, idegen marad a nézőtől. A regény központi figuráját adó Issa jócskán háttérbe szorul, a filmben a Grigoriy Dobrygin által megszemélyesített karakter tényleg olyan, mint egy szellem. Minden egyes mellékszereplő – az Issa jogaiért szenvedélyesen kiálló, filantróp emberjogi ügyvédnő (Rachel McAdams), a nagyhatalmú bankos (a mindig remek Willem Dafoe) és egy jótékonykodó muszlim üzletember (Homayoun Ershadi) – egy-egy fontos csavart jelentenek a bonyolultan felépített gépezetben. Mindenkinek megvan a pontos helye és szerepe a tervben. Bachmann munkája, hogy ezt a soklapos kártyavárat állva tartsa – ha az egyikük megbillen, az egész összeomlik. Feszülten várjuk azt a pillanatot, hogy ez bekövetkezzen. A film utolsó, katartikus jelenetében még egyszer elámulhatunk azon, hogy micsoda színész is volt Hoffman. Egy fájdalmas és stílusos búcsú az egyik legnagyobb amerikai színésztől.
