zene: Trent Reznor, Atticus Ross
kiadás éve: 2014
kiadó: Columbia Music
játékidő: 86:42
A sablonosnak induló történetben Nick Dunn (Ben Affleck) hazaérkezvén házukat feldúlva találja, feleségét (Rosamund Pike) pedig sehol sem leli. A rendőrség azonnal hozzálát a nő kereséséhez, ám eleinte minden jel arra utal, hogy Amy minden nyom nélkül eltűnt. A család elkeseredetten keresi az asszonyt, de minden eredmény nélkül. Végül a pár házából olyan gyanús jelek kerülnek elő, melyek egyértelművé teszik, hogy Nick alaposan benne lehetett felesége eltűnésében, sőt valószínűleg Amy már nem is él. Az egyre zavarbaejtőbben viselkedő férjet lassan mindenki elkönyveli gyilkosnak, amiben a fokozódó médianyomás is nagy szerepet játszik. Gillian Flynn bestsellere ezzel a nem túl eredeti ötlettel játszik el, ám annak, hogy mégsem egy ósdi krimit kapunk, több oka van. A könyv szerkezete nagyon elmés, mivel a magát ártatlannak valló férj körül zajló eseményeket az ő elbeszélése alapján ismerhetjük meg, míg a feleség történetét a naplóbejegyzései révén, és ez a történetvezetési mód aztán egy jókora csavarral végül meg is változik, s az addigi egyszerűnek ható események gyomorbizsergetően új irányt kapnak. A sztori talán legnagyobb erénye pedig az, amikor kiderül, hogy nem is a sablonos krimiszál a legfélelmetesebb a történetben, mivel Flynnék széteső, rejtélyes házassága finoman szólva is az egyik legbetegebb párkapcsolat, amit filmvásznon valaha láthattunk. A mozi megtekintése után pedig valószínűleg még a legkomolyabb kapcsolatban élők is elgondolkodnak legalább pár másodperc erejéig párjukkal kapcsolatos apróságokról, bizonyos jelekről, s felteszik a kérdést: biztosan tudom, hogy kivel is élek együtt?
David Fincher nem szokott akármit megrendezni, így aki nem olvasta a regényt, annak is nyilvánvaló lehetett, hogy a Holtodiglan nem egy mindennapi bűnügyi film lesz, s valóban nem is lett az. Sokkal inkább mondható egy párkapcsolati drámának, olyannak, melyet eddig még senkinek sem jutott eszébe filmre vinni. Alfred Hitchcock szellemisége éppúgy megbújik a moziban, mint a Hetedik David Finchere. A produkción sokat dob a női főszerepet játszó Rosamund Pike is, aki eddig alig-alig tudta megcsillantani színészi tehetségét, most azonban olyan alakítást nyújtott, mellyel kapcsolatban több kritikus is az Oscar elnyerésének lehetőségéről beszél. Ben Afflecket valamiért szokás nem szeretni, s ez a fura helyzet volt az, ami Finchert arra sarkallta, hogy őt válassza ki a férj szerepére, mivel olyan színészre volt szüksége, aki egyszerre tud ártatlan és bűnös lenni, utóbbit ráadásul úgy, hogy ezt a címkét a média ragasztja rá - Afflecket magánéletének Jennifer Lopez-es szakasza miatt pont a média kergette bele a fura helyzetébe. A film mellékszereplőiről is érdemes megemlékezni, mivel a Nick testvérét játszó Carrie Coon, az eltűnés felderítésével megbízott nyomozónőt alakító Kim Dickens, illetve a Nick ügyvédjét megformáló, idétlenebbnél idétlenebb szerepeiről híres, ám itt a vásznon súllyal jelen lévő Tyler Perry is sokat hozzátesz a végeredményhez.
A rendező korábban filmjeinek zenéinél kiemelten igényes volt, ez az odafigyelés azonban mára megkopott, ugyanis a score-t jegyző Trent Reznor és Atticus Ross már A tetovált lány esetében kiírták magukból, ami bennük volt, a Holtodiglanra pedig nem maradt más, mint hogy még egyszer megcsinálják ugyanazt. A CD - csakúgy, mint A tetovált lány esetében - most sem egyezik meg a film alatt hallható zenei anyaggal, sokkal inkább egy koncepcióalbumról van itt szó, melyet a Holtodiglan inspirált. Az elmúlt pár évben Reznoréknál nagyobb figyelmet kevés filmes zeneszerző kapott, így aztán nem csoda, hogy ezen munkájuk iránt is fokozott érdeklődés mutatkozott. Ebben természetesen itt is nagy szerepe volt Reznor rockzenés múltjának, hiszen a score, mint a korábbi két Fincher-mozijuk kapcsán, most sem érdemli meg saját jogán az ekkora felhajtást. A filmkritikusok jelen esetben sem hanyagolták a dicsérő szavakat, de aki csak egy kicsit is jobban odafigyel a filmzenék világára, az tudja, hogy egy ilyen ambientes, elektronikus score egyáltalán nem különleges már, s csak ezért piedesztálra emelni egy aláfestést elég nagy botorság. Azonban sajnos ismét ez történt, s úgy lett megint túlértékelve Reznor és Ross kompozíciója, hogy az nem a valódi teljesítménynek, hanem a szerzők múltjára, és sok kritikus filmmuzsikák terén mutatkozó járatlanságára vezethető vissza.
Reznorék újból hangdizájnos megközelítést alkalmaztak, ami szintén évtizedes múlttal rendelkező műfaj a score-ok világában, tehát ezzel kapcsolatban újszerűséget, pláne progresszivitást kiáltani eléggé megmosolyogtató. Ez a zörejes, mormogós, hangulatfestő zene sok film esetében tökéletes, hiszen rendesen be tudja szippantani az aláfestés nyomott hangulata a nézőt, ám nem mindig működik ez a megközelítés, és néha egy filmen belül nem is elég csak ez. Emlékezetes, hogy a 2013-as Démonok között muzsikájához Mark Ishamnek kellett egy konzervatív drámai tételt komponálnia, hogy valami ellensúlyozza Joseph Bishara emészthetetlen csörgés-zörgését. A Holtodiglan esetében nem volt erre a feladatra külön szerző, így ez is Reznorékra hárult, akik sajnos a romantikus témát is ugyanazzal a hangeffekttel, zajokkal kísért módszerrel tudták le, mint a score sötétebb, nyomasztó részeit. Így születhetett meg a score legdallamosabb és egyben legfélresikerültebb témája, mely a "Sugar Storm" tételben hallható. A jelenetben, melyet e tétel aláfest, semmi olyan nincs, ami indokolná a torzításokat, a recsegéseket, a bizarr zörejeket, a diszharmóniát. Egy férfi és egy nő első találkozásának reményteli perceit látjuk, zenében pedig egy taszító körítést kapunk. S itt nem is arról van szó, hogy a szerzők ellenpontozni szerettek volna valamit, egyszerűen képtelenek elszakadni komfortzónájukból, annyira rabjai zenei kifejezésmódjuknak, hogy egy megkapó randijelenethez sem képesek odaillő muzsikát produkálni.
Míg a film tudatosan építkezik, játszik a nézővel, addig a score végig ugyanazt a stílust hozza, ami egy ennyire csavaros mozinál finoman szólva is óriási hiba. Nincs érzelmi ív, hiszen a film eleji "Empty Places" ugyanolyan nyomasztó, mint a végén hallható "Still Gone", vagy a középtájt elhangzó "Appearances". Semmi felépített koncepció, semmi tudatosság. És itt is elmondható az, ami A tetovált lány esetében, vagyis tetszés szerint cserélgethetők a tételek, mivel azok egyáltalán nem kötődnek a jelenethez. Ebből fakadóan nem is követik a vágásokat, hiszen nem ezekhez kötötten íródtak, vagyis nincs meg a filmzenék egyik legfőbb jellemzője, az időzítés. Reznor és Ross ebben az esetben is gyártott másfél óra muzsikát, amelyből aztán Fincher felhasznált ezt-azt, ám most már zavaró is, hogy nem igazodik a score az adott képsorokhoz, olyannyira, hogy néha a semmiből tűnik fel a zene, majd minden tervszerűség nélkül lesz lekeverve.
Az albumon egy idő után a tételek teljesen összeolvadnak, semmi visszatérő komolyabb jellegzetesség, semmiféle karakteresebb hangzás nincs, a kompozíciók szépen egybemosódnak. Ráadásul ez a bravúr úgy jön össze, hogy közben a sok különböző kis egység teljesen szétzilálttá, darabossá teszi a muzsikát. Az unalomba fulladó tételhalmazban ugyan megbúvik néhány érdekes track, de ezek egy része a filmben nem is hallható, vagy csak nagyon rövid ideig, szinte beazonosíthatatlanul bukkan fel. Ilyen egyedibb rész az ipari zajoktól nagyjából mentes "Background Noise", mely talán az album legjobbja, vagy a "Procedural", melyben a hetvenes évek szintis megoldásai köszönnek vissza, illetve az Angelo Badalamentit idéző "Like Home", az ehhez hasonló, egy érdekes váltással zongoraszólóba kifutó "Just Like You", illetve a párjaként értelmezhető "Appearances". Ezekben az is világossá válik, hogy a nyolcvanas évek szintipopos thrillerzenéi is nagy hatással voltak a duóra.
Pár tétel önálló indusztriális ambient kompozícióként tökéletesen megállja a helyét, úgymint a "Something Disposable" vagy a "Technically, Missing", ám az albumról tökéletesen kilógnak, hiszen új motívumok és hangulatok bevonásával színesítik a score-t, amire nincs szükség - megjegyzem, hasonló túlburjánzó ötletáradattal sikerült A tetovált lány aláfestését is elrontani. Értékelhető rész még a nyitány és az utolsó képsorok aláfestése alatt hallható zene is ("What Have We Done to Each Other?", "What Will We Do?"). Ha leszámítjuk, hogy ezeknél bizony Jeff Danna és Akira Yamaoka Silent Hillhez komponált score-ja lehetett a temp, akkor elég korrekt muzsikát hallunk a tételek feléig, ugyanis mind a két esetben féltávtól torzításokkal trollkodta szét Reznor az amúgy hangulatosan nyomasztó thrillerzenét. Nem mehetünk el szó nélkül pár kifejezetten idegesítő track mellett sem. Ilyen a zajokkal súlyosan terhelt "The Way He Looks at Me", vagy a "Strange Activities", a torzításokba belefulladó "Consummation", illetve a nézőt útjára bocsájtó stáblistamuzsika, az amúgy kellően félelmetes, ám bántóan sokadrangú horrorzenés kreációkkal terhelt, neszezős, kattogós "At Risk".
A szerzők két korábbi Fincher-zenéjében nagyjából még megvolt az újszerűség, a progresszivitás, de itt mindennek már nyoma sincs. A score gyengeségeit valószínűleg a rendező is érezhette, hiszen zene alig szól a filmben. Néhány jelenet alatt ugyan érezhetően nagy szerepet kapott az aláfestés, de a közel másfél órás album zenei anyagának nagy része nem került a képek alá, vagy csak alaposan megkurtítva. Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a tételek többsége kiválóan van megalkotva, technikailag kifogástalanok. Még a legegyszerűbb track is összetett, sok apró hang egyvelegéből született meg, csak hát ez kevés a dicshimnuszokhoz.
Reznor pályafutásának harmadik score-ja, Rossnak pedig már az ötödik volt a Holtodiglan aláfestése. Utóbbi zeneszerző még úgy, ahogy képes felmutatni önálló elképzeléseket, saját hangot és ki tud lépni a zörejek, nyekergések, torzítások világából, addig ez Trent Reznornak nem megy. Látványosan nem. A Holtodiglan muzsikája bizonyos pontokon ugyan érezhetően egy komoly zenei fantáziával megáldott szerzőpáros alkotása, de legnagyobbrészt olcsó filmzenés bazári mutatvány, zsenialitásnak eladott tucatmegoldások éppen csak elégséges érdemjegyű felmondása.
