A sanghaji születésű Wong Kar-Wai (magyarosan Vong Kar-vaj) 1963 óta Hongkongban él. Ott diplomázott grafikai tervezésből és készített televíziós sorozatokat, míg főállású filmíró-rendező nem lett. 1982 óta tíz-egynéhány filmet csinált, a véres melodrámáktól a romantikus vígjátékokig. A legutóbbiakat, a Csunking expesszt és a Bukott angyalkákat nálunk is sikerrel vetítették, és világszerte a legizgalmasabb filmekként tartották őket számon: rajtuk keresztül a hongkongi életérzés sallangmentesen válhatott egyetemessé. Új filmje, az 1997-ben készült, Édes2kettesnek fordított Happy Together című, a Titanic Filmfesztivál után most jutott el a magyar mozikba. Wong, Hongkong rosszfiúja és Christopher Doyle nevu operatőre bemutatja két hongkongi homoszexuális kalandtalan, belvárosi életét Argentínában, filmfelvételek túlszínezett, fekete-fehér, lassú-gyors, 16 mm-es, videoszalagos patchworkjében, kilencvenhárom percben, szokatlan happy enddel.
A mai hongkongi filmmuvészet inadekvát homoszexualitásképe és sok más elképzelése is megdőlt. Aki egy olyan zaftos ágyjelenetre kíváncsi, amitől hánynak a homofóbok, az érjen oda a film kezdő képsoraira, mert egyébként ki kell ábrándítanom, semmi csámcsognivalója nem lesz a továbbiakban. A bevezetés azonban nem önmagáért vagy a viszolygásért van, pont olyan sokkoló, mint a Bukott angyalkákban maszturbáló hölgy jelenete. De míg ott egy nő magabiztossága árad a magányos szexből, itt arról szól a két férfi bizonytalan, vad összecsapása, hogy elmúlt szerelmet, megvont bizalmat nem lehet kétségbeesett, szenvedélyes töcsköléssel helyreállítani. Muszáj volt egyenesen a lepedő közepébe vágni, hogy érthetoőbbé váljon az amúgy is nehezen emészthető film elkövetkezendő, "történettelen", magányos jellemfejlődés-eposza. Egykor szoros testi közösségben, aztán lélekben egyre távolabb. Nem beszélve arról, hogy a két különböző jellemet azonnal meg kell ismerni a kétféle szexuális viselkedésmódból, mert avatatlan szemek nem tudnak megkülönböztetni egy filmen két kínai férfit, ha azok gyakran átöltöznek. Ha elsőre megjegyezzük domináns vagy passzív mozdulataikat, könnyebb dolgunk van. A rendező kis jegyzetekben, szabálytalan versekben azt írta magának Lai és Ho kapcsolatáról, hogy olyanok, mint a repülőtér és a repülő. A repülő állandóan jön-megy, de a repülőtér is közölheti egyszer, hogy nem fogad több gépet egy bizonyos irányból. A film ezekről az egyre ritkább landolásokról szövi a képmesét. Buenos Aires nem a hazája sem a foszereplőknek, sem a rendezőnek, nem is volt az soha. Mégis ide utazik a két szerelmes, hogy rendbe hozza magát, és egyiküknek, mint valószínűleg az egész stábnak, a végére már csak az a célja marad, hogy emberként visszatérjen a szülőföldjére. Nem azért, mert az argentinok nem szimpatikusak. Ők a föld legbőszebb húsevői. Hanem mert amikor a lélek pihenni vágyik, azt tegye ott, ahol neki a legjobb. Szó sincs konkrétan Hongkong és Kína egyesülésének romantikájáról, amit abban az évben már a rendező is nagyon unhatott. De ez miért ne lenne benne, ha végre van egy olyan film, amelyben annyi a pluszjelentés a történettelenség ellenére, vagy éppen azért.
A két férfi is lehetne két nő, vagy egy nő meg egy aranyhal, mert a lélek ilyen szomorúan mély képi ábrázolása mellett teljesen eltűnnek a különbségek. Azt sem kérdeztük meg annak idején, hogy a Csunking expressz miért nőről és férfiról szól. Nem hiszem, hogy Wong Kar-Wai valaha a nemi különbségekre helyezte volna hongkongi underground művészetének hangsúlyait.
Mindenkinek ismerős a boldogtalan együttélés, egy olyan pár, akik már semmit nem akarnak egymástól, a szeretet és az emlékek mégis összekötik őket, amíg az egyik vissza nem megy rombolni magát az utcákra, a másik pedig folytatja az építkezést egyedül. Egyiknek csupán munka, megélhetés, barátkozás a Tango bár, a másiknak pedig szenvedélyévé váltak a hasonló bárok. Ilyenkor a közösen süllyedő pár látványa helyett csak boldog végnek tűnhet a szakítás. Pedig felettébb szomorúak a lelki fájdalmak kék szűron át, csupasz villanykörtével megvilágítva. Ez a valóság mégis létezik. A címadással tehát nem vágta át senki a nagyérdeműt. Amikor így betekinthetünk az ember érzelmeinek ablakán, kötelességünk lesz rájönni, hogy kell megállni egymás és magunk tönkretételének határán, együtt lenni magunkkal, boldogan. Happy Together.
Még a Buenos Aires-i éjszakai forgatag tükrében is úgy tűnik, lehet boldog egy páratlan kínai, bár a végleges kifulladás, az utolsó lehelet szükségeltetik ahhoz, hogy újra mások szemébe nézhessen.
Wong a filmkészítés során fedezte fel magának Frank Zappát, akirol előtte nem is nagyon hallott. Nagyon jól tette. Rosszfiú rosszfiúnak nem vájja ki a szemét.
