Gyerekelőadások előtt mindig olyan a hangulat, mintha egy olasz piacra keveredne az ember: hatalmas a zsivaj, a lökdösődés, mindenki eszik, vagy a mellette állót kínálgatja a maradékkal. Ilyen kedves nyüzsgésben pedig mindenki sokkal vidámabban foglalja el a helyét a nézőtéren. Ez az antré igencsak jót tett a Kolibri Színház Doktor Proktor és a Holdkaméleonok című előadásának is.
Nem mintha a produkciónak ilyen trükkökre lenne szüksége ahhoz, hogy élvezhető legyen. Alapvetően minden a helyén van benne, jól kitalált, kedves és szórakoztató, csak sajnos majdnem kétszer olyan hosszú, mint amennyit elbír a célközönsége: a gyerekek jól láthatóan elfáradtak a második felvonás közepe körül. Persze Jo Nesbø története érdekes és fordulatos, csak a könyvnek megvan az az előnye, hogy nem kell egy az egyben végigolvasni, ahogy a holdkaméleonok vezetője egy tehetségkutató alkalmával hipnotizálja Norvégia lakosságának legjavát, hogy aztán a nép miniszterelnökké válassza. Mindezt ráadásul azért, hogy felfalhassa az egész emberiséget.
Bőven lett volna mit kihagyni az eredeti sztoriból, elvégre „ez nem egy tetves Shakespeare” – ahogy Colin Firth mondja egy helyütt. Azt a részt például, mikor norvég nép a hipnózis hatására nacionalistává változik, a tanár néniken kívül garantáltan senki sem értette a 8-10 évesekkel teli nézőtéren. Persze bele lehet tenni felnőtt poénokat egy gyerekeknek szóló produkcióba is, de ha hosszú percekig tartanak a politika visszásságairól szóló jelenetek, akkor a srácok azonnal játszani kezdenek a mobiljukon. Viszont ha újra beindul a sztori, egyből elteszik a kütyüket, még akkor is, ha épp a rekorddöntés közelébe kerülnének – tudtam meg a mellettem ülő kisfiútól. Ilyen őszinte reakciókat régen láttam magyar színházban. (Ha a lelkiismeretes kísérők nem nevelik ki belőlük azonnal ezt, még az is megtörténhet, hogy felnő végre egy generáció, amelyik nem érez késztetést az illedelmes vastapsra, és angolosan távozik, ha unja az előadást.)
A cselekmény hű lekövetése mellett a hosszadalmasság érzetét kelti az is, hogy sok az ismétlés, mintha a gyerekeknek mindent minimum kétszer kellene elmondani ahhoz, hogy felfogják – de ettől a fent említett tartalmak még nem lesznek érthetőbbek számukra. Így nem tesz jót például a darab ritmusának a kipufogóról szóló dal: a szövege nagyon ötletes, de felesleges ugyanazt a négy sort percekig ismételni (ami ráadásul később még vissza is tér). Ettől eltekintve nemcsak a dal szövege kiváló: az előadás egészében tele van remek ötletekkel, csak olykor sok köztük az üresjárat. Amúgy kifejezetten meglepő, hogy a sokat látott, 3D-s moziba járó gyerkőcöket még mindig el lehet kápráztatni okosan kitalált, alacsony költségvetésű színpadi trükkökkel. Mindenki imádta a magától világító és lebegő szaxofont, a pókhálón egyensúlyozó Büllét, és a holdkaméleonok kicsit ijesztő jelmezeit vagy a pukipor használatát követő mega-giga méretű szellentést, megtoldva egy kis képregény stílusú vetítéssel. Novák János szépen illeszt bele egy-egy bábos technikát is az amúgy túlnyomóan élőszereplős előadásba, ebből bőven elférne még több.
Sajnos a darab utolsó perce némileg agyoncsapja az előtte lévő két és fél órát. A happy end, azaz a világ megmentését követően összeölelkezve, jó kisdobosként mondják el a szereplők a mese tanulságait. Instant Facebook-idézetek ezek: „mindenkit szeretni kell, akkor is, ha másmilyen” vagy „soha ne add fel”. Mindez a darabból is kiderülhetett a gyerekek számára. (Sőt, megkockáztathatjuk: már azelőtt is jól tudták, hogy beültek volna a színházba.)
Persze semmi rosszal nem lehet vádolni a Kolibrit. Ebben a színházban soha sincs nyoma a „gyerekeknek úgyis mindegy” attitűdnek. Nagyon lelkiismeretesen vitték színre a Doktor Proktort. Talán túl lelkiismeretesen is. Kétlem, hogy Jo bácsit megviselné, ha rájönne, hogy kicsit megmásították a szavait, elvégre rockzenész. És ebben bárkivel hajlandó vagyok fogadni egy Di Derre koncertjegyben.
