Ali G, Borat, Brüno - a műveltebb moziba járó már rá is vágta rögtön: Sacha Baron Cochen. A híres vagy inkább hírhedt angol komikus, aki már-már az önfeladásig hitelesen alakítja alteregóit: a suttyó rappert, a kazahsztáni riportert, aki a maga módján csodálkozik rá az amerikai álomra, most pedig a divatszakma termékét, a trendi világ ikonját vezeti elénk a maga már megszokott, provokatív ártatlanságával. Brüno a hírességet hajszolja és olyan mértékben meleg, hogy még az is véleményt nyilvánít róla és ezzel a homoszexualitásról/másságról, akit amúgy hidegen hagy ez az egész história.
Mert épp ez a legjobb ezekben a figurákban: annyira mások, annyira eltérnek a kényelmes és magabiztos nyugati kultúra kliséitől, hogy már a találkozás pillanatában felszínre hozzák - sértettség, düh, értetlenség formájában - az előítéletekkel operáló kultúra ellentmondásait, rákfenéit. A magabiztosság mélyén rejlő ürességet. És mindezt úgy, hogy közben megszakadunk a röhögéstől. Pedig talán most a legigazabb a bevett fordulat: magunkon, az életünket át- és átszövő automatizmusokon, prűdségeken, végletes előítéleteken nevetünk. Hirtelen kiderül, hogy a toleranciáról, elfogadásról szóló mítoszok nem többek mítoszoknál: nem viseljük el a társadalmi konvencióktól ilyen mértékben eltérő figurákat. Csak a mi különceinket szeretjük.
Más kérdés, hogy egy vicc igazából csak egyszer jó. Sacha Cohen Borattal ért fel a csúcsra: vele gyúrta tökélyre az áldokumentum jelmezében forgatott pokolian vicces szatíráját. Tűnél is élesebb pamfletjét. Brüno ezt legfeljebb megismételni tudja, és bizonyos szempontból meg is ismétli, de a frissesség, a mellbevágó forma már nem hat ránk elemi erővel. Tudjuk, mire számítsunk, s ez sok poén hatását már eleve tompítja. Pedig itt is kapnak bőven az afrikai gyerekekre áhítozó celebek, a gyereküket áruként kezelő szülők (a film legkiábrándítóbb és legzseniálisabb jelenete), a rasszisták, a homofóbok, a szeretet mindenhatóságáról prédikáló ájtatosok.
A Brüno jó film, de bizonyos szempontból a Borat folytatása, s az lenne a következő alteregó is: a kitalált műfaj kereteinek immár rutinos kitöltése, melynek a végén a botrányt okozó is a fősodor részévé válik. Annak logikáját fejleszti tökélyre. A Brüno tehát a Sacha Cohen-féle szatíra végéről is szól, miközben ismét elevenné teszi azt. A lecsengés és megtorpanás legbiztosabb jele, hogy az utolsó pillanatban kivágták a filmből a Jackson-famíliát érintő jeleneteket. Holott az efféle humor leglényege, hogy nem kímél senkit, hogy nem érdekli erkölcs, kegyelet, ilyen-olyan megfontolás. Kigúnyol mindent és mindenkit, mert a félszájúság, a megfontoltság, a taktikázás azonnal bohóckodássá süllyesztené le az egészet.
Sacha Baron Cohen óvatosságával talán épp azt jelzi, hogy nincs több kakaó már ebben. A szerepek - legyenek akármilyen jól kitaláltak is - most már önmaguk körül forognának. Mindig ugyanazokat hoznák ki a sodrukból, ugyanazokon nevetnénk, és ugyanúgy nem változtatnának semmin. Vicces lenne a jótékonykodás és vicces a kibeszélő show őszinte indulatainak mesterkéltsége. De semmi több, a tahóság úgyis triumfál. A status quo keserű humora ez. Nem megismételhetően.
