A 3d sem tette sokkal félelmetesebbé a Végső állomás sorozat negyedik részét. A lehetetlen halálesetek viszont szórakoztatóak annyira, hogy kibírható a film mind a nyolcvanegy perce.
Horrorfilm 3d-ben? Nekem ennyi is elég volt, hogy beüljek a Végső állomás 3D vetítésére, és mindössze annyit vártam, hogy térhatással rám ijesszenek párszor. A dolog mondjuk nem világraszóló újdonság, 82-ben már a Péntek 13 harmadik részét is vetítették 3d-ben Amerikában. De Hollywood csak most kapcsol rá igazán: 2010-ben 3d-ben jön a Halloween, a Piranha, és az első Fűrészt is kihoznák ebben a verzióban.
A történet most is ugyanaz, mint az első Végső állomásban, csak repülőgép-baleset helyett a főszereplők egy autóversenyen vesznek majdnem oda, mikor a közönségbe csapódik az egyik kocsi. Aztán a bevált recept szerint elkezdenek hullani a túlélők, abban a sorrendben, ahogy akkor haltak volna meg, ha Nick, a főszereplő, nem látta volna előre az egészet, és nem figyelmezteti őket.
A forgatókönyvírók elsőnek egy rasszistát nyírnak ki, amit még tíz haláleset követ, és ezzel a sorozatnak ebben a részében a legmagasabb a bodycount. Közben az egyszer használatos színészek próbálják megjátszani, mennyire megviselte őket az autóversenyes tragédia, pedig most nem az osztálytársaik vesztek oda, hanem egy rakás idegen. Teljesen feleslegesen strapálják magukat.
Az előjátékra nem maradt idő
A Végső állomás filmek védjegye, hogy nincs bennük se csákányos gyilkos, se bosszúálló kísértet, szimplán maga a halál jön el az áldozataiért. Az első részben azért apró jelek utaltak arra, hogy itt természetfeletti hatalom szórakozik, a legújabban ezt is hanyagolták. A nyolcvanegy percbe bepakolt halálesetek mellé amúgy sem nagyon fért volna más feszültségkeltő elem.
Az összhatás ugyanaz, mint amikor Tom bonyolult egércsapdát épít Jerrynek. Jókat lehet röhögni a végzetes, de képtelen láncreakciókon, amiket primitív, egy szálon futó cselekmény köt össze. Talán a készítők sem gyúrtak nagyon ennél többre, az egyik szereplő utolsó mondata például az, hogy "rajtatok tartom a szemem", majd szétfröccsen a szemgolyója, és beteríti a termet. De többet nem szpojlerezünk.
A film a 3d-től sem lesz félelmetesebb, hiába csúcsosodik ki hirtelen a vászonból az a hosszú és hegyes tárgy, ami éppen átszúrta az egyik szerencsétlen torkát. Fröcsöghetnek a belek, repkedhetnek a leszakadt fejek, dudorodhat a kockákra szabdalt hús, az egyetlen igazán élethű effekt az, amikor egy leázott sebtapasz úszik felénk a medencében. A 3d-s Avatar-bemutatóhoz képest a térhatás is gyenge, mintha papírból kivágott figurákat helyeztek volna el egymás mögött. A kedvenc részem Nick látomása, amiben egy vonóhorog meg egy kereszt félkész 3d-s modelljét vágták össze baljós zenére. Még a gyenge grafikán hüledeztem, mikor a srác zihálva felriad, és bejelenti: "Rémálmom volt! De olyan valóságosnak tűnt!" Ja, valóságosnak, akár a hét törpe.
Arról most sem győztek meg, hogy a 3d-t nem csak azért erőltetik mindenáron, hogy az embereket valahogy visszakönyörögjék a mozikba. Szinte látom magam előtt, hogy a producerek egy titkos Los Angeles-i laborban klónozzák a rendezőket, és addig csapkodják a fejüket a csökkenő bevételek statisztikáival, amíg ki nem szenvednek egy 3d-s filmet, aztán mennek a levesbe. Ha valakinek mégis 3d-mozizni támad kedve, és a Végső állomás filmeket is szereti, akkor azért egy próbát megér.
