Íme a világ legcukibb punkjai! 13 éves svéd lányok self-made séróval, minimális zenei tehetséggel és hihetetlen energiával. Lukas Moodysson (Lilja 4-ever, Mamut) visszatért első sikerének vázához (Redvás Amal) a legnagyobb megelégedésünkre.
Gyűlöld a sportot! – szól a Mi vagyunk a legjobbak! elnevezésű punkegyüttes legfontosabb száma, a szövegében pedig olyan globalizációellenes kiáltások hallhatók, mint hogy „A világ egy pöcegödör, de mi csak Björn Borgot bámuljuk!” Persze Brezsnyev és Reagen is megkapja a magáét, és e mellé még az is befér, hogy egy kisvárosi rockfesztiválon a házigazda falut fikázzák.
Az említett bandák közül az egyiket Klara (Mira Grosin) és Bobo (Mira Barkhammar) alapítja hirtelen felindulásból. A lányok már előtte levágták a hajukat, majd elkezdenek gyakorolni a suli hangszerein, sőt rövid időn belül zenét is írnak. Később csatlakozik hozzájuk Hedvig (Liv LeMoyne), akinek szintén át kell esnie a fazonigazításon, de a három kirekesztett lány között rövid időn belül szoros barátság születik.
A Mi vagyunk a legjobbak! a punkélet legaranyosabb oldalát ragadja meg. Ez a látszólagos önellentmondás képezi a film alapját és lényegét. A punkok lázadók, a társadalom és a globális világrend leghangosabb kritikusai, a műfaj ezáltal több szempontból is illik a gyerekek kamaszkori lázadásához. A zene ebben csak kommunikációs csatornát és összekötő erőt képvisel, noha a hangszerelés sokszor kimerül a ritmus ütemes diktálásában – a lányok például először azután fognak kezükbe hangszert, miután már bandát alapítottak.
Egyszerűen nem lehet haragudni se a lányokra, se a filmre. Végtelenül kedves a hangulata, a gyerekek bátrak, szókimondók, bizonytalanok és félénkek egyszerre. A rendező, Lukas Moodysson tökéletesen ragadja meg ezt a kort: úgy mutatja meg a szülői figyelemhiányt, a kirekesztettséget, majd a közösséghez és szubkultúrához való tartozás felemelő élményét, hogy közben végig hiteles és valós marad. Ilyen tekintetben a Mi vagyunk a legjobbak! kiforrottabb, mint a pályáját költőként kezdő rendező első alkotása, a Redvás Amal.
A két film közti párhuzam magától értetődik. Az 1998-as dráma főhőse két kamaszlány, akik egy szűk kisvárosi közegben egymásba szeretnek. A kezdőjelenet kísértetiesen hasonló, egy szülinapi köszöntéssel indít mindkét film, a régebbiben a lányt, ezúttal az anyát ünneplik. A rendező hosszú utat járt be a köztes időben, korai sikerei után kísérleti filmjei és amerikai kalandja komoly elutasításba ütközött a milleniumi évek közepén. A fejlődés viszont nem vonható kétségbe, a Mi vagyunk a legjobbak! sokkal összeszedettebb, egyenletesebb, mégis valahogy kiveszett az erő Lukas Moodyssonból. Vagy csak már nem lázad többé.
Minden erénye ellenére az az egy egyetlen kifogásom az új filmjével, hogy üzenete nem mély és nem átütő erejű, sőt egyenesen konformista. A punkság ugyanis nem egy vonzó életforma (egy megjegyzés erejéig erre céloznak is a történetben, amikor az egyik járókelő rászól a kolduló gyerekekre: mi ilyet nem csinálunk Svédországban), de a benne tomboló lázadás valóban komoly problémákra hívja fel a hallgatók figyelmét. Ezt a film kiheréli, hiszen azt mondja, nézzük el a lányok önpusztító életformáját és mondanivalóját, elvégre még csak gyerekek. De mi van, ha ezt így folytatják? Erre már nem kapunk választ.
A kiváló történet azért nem marad mélyebb tartalom nélkül. Remek párbeszéd zajlik le Hedvig édesanyja és a másik két lány között a vallásról és a kirekesztésről (a rendező számára a katolikus vallás mindig kiemelten fontos volt), összességében mégis azt éreztem, ez így gondolati síkon kevés, szórakoztatáshoz viszont bőven elegendő.
