Százhatvan centi. Neurofiziológiára felvételizett az egyetemen, aztán elkeveredtek a papírjai és így maradt Hollywood. Mint néző csak annyit fűzhetek ehhez hozzá, hogy szerencsére, hiszen senkihez sem hasonlítható tehetséggel van dolgunk. Különleges, abszurd humorral átszőtt forgatókönyvei mintha az emberi agyműködésről írt szürreális tanulmányok lennének. Egy apró, képzeletbeli repedés a valóság zománcán mindig elegendő ürügyet kínál Kaufman számára elképesztő történetek filmre írására.
Első nagy sikerében, a "John Malkovich menet"-ben (1999) egy bábjátékos (John Cusack) egy manhattani felhőkarcoló hét és feledik emeletén (félemelet: értsd fele olyan magas) felfedez egy alagutat, melyen keresztül haladva bárki berepülhet John Malkovich, a sztár agyába. Találmányát felhasználandó utazási irodát hoz létre, melyet maga Malkovich is kipróbál. Egy másik filmjében, az (előzőhöz hasonlóan Spike Jonze által rendezett) "Adaptáció"-ban (2002), egy író képzeletbeli ikertestvérével forgatókönyvet ír egy megszállott orchideanemesítőről szóló regény alapján. Az "Egy veszedelmes elme vallomásai" (2002) egy legendás showman, kettős életéről szól, aki a hidegháború idején nappal tévéproducer volt, éjszaka pedig a CIA bérgyilkosa. A Chuck Barris önéletrajza alapján íródott filmet 2001-ben megelőzte az első Michael Gondry-val közösen készített mozi, a "Libidó" (2001). A szürreális komédiát Kaufman így foglalja össze röviden: "A film egy szakállas norol szól, egy szorös norol, aki beleszeret egy tudósba, aki jó modort tanít az egereknek (Tim Robins és Patricia Arquette). Ok ketten találnak egy vad gyereket, elkezdik tanítani, és filozófus lesz belole".
Kaufman sokszorosan keretes, önmagát ismétlő tükörlabirintusaiban nincs főhős hasonmás és identitászavar nélkül. S nincs ez sokkal másképp most sem, az "Egy makulátlan elme örök ragyogásá"-ban (2004) két bánatos szerelmes egymást követően úgy dönt, hogy egy házhoz rendelhető számítógépes eljárással kitörölteti a memóriájából a másikat. Csakhogy mint tudjuk, a szerelem, ha van, akkor örök (romantikus lelkületű mesével van dolgunk), így hát hiába törik, hiába törlik, újra és újra kivirágzik a semmiből. Újra és újra kicsit másképp ugyanaz az emlékezetképlet játszódik a szemünk előtt.
"Egy kapcsolat, főleg egy szerelem végét akkor lehet legjobban analizálni, ha szép sorjában kitöröljük az építőkockáit. Mitől ment meg? Mitől tartott addig, amíg tartott? És mit jelentett egyáltalán azoknak, akik benne voltak?" - nyilatkozza a film kapcsán Kaufman. "Ami a film e részével kapcsolatban érdekelt, az az idővel való játék strukturális koncepciója volt. (?) Ez az egész valójában egyetlen éjszaka leforgása alatt zajlik, ellentétben Joel és Clementine két éves történetével. És mégis, ez a két különböző történet valahogy egyszerre történik." (NOL, 2004.04.14.)
A forgatókönyv több szinten követi nyomon az eseményeket. Látjuk Joelt, aki miután rájött, hogy Clementine mit tett, ő is aláveti magát az emlékezettörlésnek. Az eljárás utolsó, alvás közben végzett stádiumában azonban meggondolja magát és életét kockáztatva megpróbálja elrejteni a lányt memóriája egy távoli zugába. Közben a memóriatörlést végző személyzet is belekeveredik a történetbe, elkövetnek néhány malőrt, s Joel kezelése extatikus rémálom és abszurd komédia között zakatol, de végül úgy tűnik, sikerül. A fiú aztán egy véletlen folytán újra összeismerkedik a lánnyal? A téli New York hideg félhomályában forgatott jelenetekben a természetes fényeket részesítették előnyben és viszonylag kevés speciális effektet alkalmaztak.
Kaufman ezúttal is világhírű videóklip rendezővel forgatott, Spike Jonze után Michael Gondry (aki korábban többek között Björk, a Massive Attack és a Chemical Brothers számára is dolgozott) kísérletező kedvét teszi próbára. A "Malkovich menet"-et azonban nem sikerül felülmúlniuk. Az "Egy makulátlan elme örök ragyogása" (a cím egy Alexander Pope versből származik) szerkezetének összeillesztési módja, ismét zseniális és rendkívül izgalmas, csakhogy a töltőanyag már kevésbé az. A szerelmesek boldog perceit idealizáló nosztalgikus jelenetek sora helyenként átlagos reklámfilmek és videoklipek képi világát idézi.
A film egyik legnagyobb meglepetése Jim Carrey, aki Kaufman rajongóként maga jelentkezett a szerepre. A mozi után (be kell valljam) megkönnyebbüléssel nyugtáztam: e filmet nézve teljes nyugalommal elfelejthetjük, amit eddig Jim Carrey-től láttunk, mert annak, amit most játszik, semmi köze a korábbi alakításainak többségéhez. Felejthetjük az "Ace Venturá"-ból, a "Dumb és Dumber"-ből vagy a "Kábelbarát"-ból jól ismert, percenként idiotizmusba vigyorodó gumiarcát. A film nézése közben azonban cseppet sem zavarnak efféle gondolatok, mivel Carrey önmagához képest a felismerhetetlenségig emberi formát ölt. Egy rendkívül zárkózott, gátlásos és érzékeny fiút alakít egy életvidám, csapongó és közvetlen lány ellenpontjaként (Kate Winslet - "Mennyei teremtmények", "Értelem és érzelem"), egy visszafogott, szinte kelet-európai figurát, feltétlenül elismerendő hitelességgel.
