Matt Damon Irakban tömegpusztító fegyverek után hajkurászik, de csak hazugságokat talál, a néző meg egy korrekt akciófilmet, kissé megkésett üzenettel. Járhattunk volna rosszabbul is...
2003, Irak. Roy Miller (Damon) katonatiszt feladata, hogy csapatával megtalálja azokat a tömegpusztító fegyvereket, amelyek létezése okot szolgáltatott az ország amerikai inváziójára. Miller jó hazafiként eltökélten végzi a dolgát, de a katonás "Yes, sir!" rutinja lassan feloldódik a benne megfogalmazódó kérdésekben, miután a sokadik állítólagos fegyverraktárban sem talál a fémhulladékot maró rozsdánál veszélyesebb anyagokat. A hírszerzési információkkal kapcsolatos kételyei feletteseinél csak rosszindulatú homlokráncolásokat váltanak ki, mígnem a CIA egyik tisztje, Martin Brown (Brendan Gleeson) megsúgja neki, hogy valószínűleg a büdös életben nem fog semmiféle tömegpusztító fegyvert találni. Miller egy iraki informátor segítségével így inkább egy másik nyomon indul el, de egy Pentagon tisztviselő (Greg Kinnear) mindent megtesz, hogy az útját állja.
A Zöld zónának természetesen csak látszólag van méregfoga. Egy film az amerikai kormány "itt a piros, hol a piros" játékáról az iraki (fantom) tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatban hét év távlatából már se nem feltáró, se nem provokatív, főleg, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben a legcsalódottabb csillagos-sávos hazafi szívét is réges-rég egészen más problémák nyomják. Arról nem is beszélve, hogy a mi csodálatos, modern világunkban aligha érheti sokként bármilyen nemzet polgárát a tény, hogy kormánya hazudik neki. A rendező, Paul Greengrass, mégis saját kiábrándultságát pumpálta bele a filmbe: kezdetben ugyan teljes mellszélességgel támogatta az iraki háborút, de hozzáállása idővel gyökeres fordulatot vett. Ha ezt a kiábrándultságot sikerült volna személyes szinten, azaz Miller karakterén keresztül érzékeltetni (ha már univerzálisan reménytelenül megkésett a dolog), a Zöld zóna témaválasztása abszolút indokolt lett volna. Miller azonban csak egy Bourne-klón, aki kemény fejjel, rettenthetetlenül, tűzön-vízen és golyózáporon át jár az igazság nyomában, az pedig, hogy közben mi játszódik le benne, teljesen mellékes.
Ezért aztán Greengrass mozija csak egy újabb, egyszerű háborús akciófilm lesz, ami megpróbál fontosnak látszani, de hiányzik belőle az erő, a merészség és a mélység, ami valóban azzá tehetné (ráadásul van benne némi naivitás is, ami tovább szabotálja a célként kitűzött státuszt). Szerencsére azonban a rendező nem hagyja, hogy nem túl érdekfeszítő üzenete agyonnyomja a filmet: ha már a dráma lapos, a karakterek meg az élvezetes színészi játék ellenére is egysíkúak, legalább a tempó a helyén van. A Zöld zóna ugyanis - ha a Bourne-trilógia második és harmadik etapjához nem is mérhető - van olyan energikus és vad, hogy hatásos adrenalinlöketként szolgáljon, köszönhetően részben annak a kézikamerás és vágói virtuozitásnak, amit egész egyszerűen még mindig senki más nem tud Greengrass és stábja után csinálni.
A film végül valahol félúton az Oscar-nyertes, mind üzenetét, mind kivitelezését illetően impresszív A bombák földjén és a fájdalmasan didaktikus A királyság között találja meg a helyét. Lehet, hogy butus és fontoskodó, de legalább szórakoztató.
