Jean Reno, meg a charme

Álla borostás, szeme táskás, orra nagy: mégis ez az arc nyerő, mert Jean Renóé. És őt nem lehet megunni, bár ismétli magát - keveset beszél, nőkkel még annyit se, modora, mint a smirgli, pláne most, mikor reklámozza a rendőri túlkapásokat (Wasabi, Már mint a mustár, rendezte Gérard Krawczyk). Persze hogy krimi, ő meg felügyelő vagy valami lefokozott főzsaru. Itt még annál is keményebb, mert a dramaturgia azt kívánja, hogy a goromba külső gyengéd szívet rejtsen. De ez az arc, ez tényleg jó. Hogy mitől? Nem tudom.

Szóval erőszakoskodik, felfüggesztik, közben otthagyja a nő (vacsora közepén feláll és hazamegy, nem semmi!). Mert hogy szerelmes a feleségébe (japán), aki majd húsz éve elhagyta. Hm. De nem is ez a gubanc, hanem hogy kiderül: a feleség meghalt, neki viszont van egy lánya, akit át kell venni, fel kell nevelni, szóval utazni kell Tokióba. A feleséget már majdnem elhamvasztják, mikor Renónak valami gyanús lesz, kisüti, hogy a nőt kinyírták. A zsaru tehát - idegenben, sebaj - munkához lát, jól összever néhány jap-csi tisztviselőt, kavar vagy ezerrel, a fél alvilág üldözi, ő meg egyedül.

Na most ez egy francia film. Addig harcoltak az amerikai filmek diktátuma ellen, míg át nem vették majd az egész hollywoodi közhelytárat. Akkor meg minek? Marad a globális film: egzotikus városképek, egy kis Párizs, egy kis Tokió, a külföldi lét furcsaságai (hogyan érted meg, mit akarnak, ha még a gesztusnyelv is más?). És persze a főhős, akiről el kell hinni, hogy nagyon érdekes. És ő tényleg nagyon érdekes fazon. Mindig elszáll az ökle, viszont minden sikerül neki, nincs megoldatlan ügy. Más kérdés, hogy ezzel a módszerrel francia filmen nem dicsekednék, hisz épp most folynak az algériai háború kényszervallatási perei, bakától tábornokig, idegenlégiótól a rendőrségig sokan lettek már sárosak. De hagyjuk, ki-ki abból csinál közönséget, amiből tud.

Amúgy a halálra idegesített Reno japán lánya (Ryoko Hirosue), aki azt hiszi, mennél többet ugrál, marhul és visítozik, annál mulatságosabb. Viszont Reno segédje, az elrajzolt arcú Michel Muller szuper. Igazi franciás találmány: hülyének tetteti magát, amúgy kétbalkezes, mindig rosszkor szólal meg és mégis kedves - szóval tesz valamit az egysíkú dekássztori elkerüléséért. De ő sem tud segíteni az alapbajon: miért kellett Jean Renóból Piedonét csinálni?

Igaz, belőle nem lehet. Mert ő más: borostás, gülüszemű, nagyorrú, csúnya - de olyan charme-ja van, amit nem tud róla letörölni a butácska történet, a bunyójelenetek sora, mert átjön, bármit is csinál. Ez tényleg rejtély: ő is lövöldözik, pofozkodik, sőt még rosszabb ügyekbe keveredik, mégis csíped cinizmusát, ártatlan humorát és olykor esetlen mackósságát. Mert alig észrevehető iróniával csinálja ezt a "férfias" rámenősséget. Utolérhetetlen. Kérdés, meddig lehet koptatni ezt az adottságát? Itt még átjön, bár a filmet csinálók inkább ellene dolgoznak.

Szóval: felejtős ez a mozi. Bár megismerkedhetsz benne néhány újabb maroklőfegyver működési elvével.