Bíró kontra védőügyvéd

Van az a fajta film, amiben a nagyvárosi nagymenő hazatér a kisvárosba valamit elintézni, és közben újra megtalálja önmagát. A bíró esetében a nagymenő egy sztárügyvéd, aki édesanyja temetésére utazik haza egy indianai kisvárosba, majd ott reked, amikor elvállalja gyilkossággal vádolt apja védelmét – nem az anyuka megölésével vádolják, ha ezt zavart okozna. Az egyik csavar az, a hogy apa és fia már hosszú évek óta nem állt szóba egymással, a másik pedig az, hogy a gyilkossággal vádolt apja a kisváros megbecsült bírója. Több nagy csavar sajnos nincsen, bár David Dobkin rendező mindent megtesz, hogy a legfontosabb információkat minél tovább tartsa előlünk rejtve, tudván, hogy amit nem tudunk, az a legizgalmasabb. Dobkin ugyanis régi motoros: eddig olyan sikeres, de nem igazán míves vígjátékok rendezője és producere volt, mint a Jackie Chan: Londoni csapás, az Ünneprontók ünnepe, vagy a Testcsere. most azonban úgy döntött, komoly, nagy filmet készít, amivel talán még egy Oscart is elnyerhet és egy fokkal feljebb léphet a szakmában, ahol majd nem csak szorgos iparosként tekintenek majd rá. Ez volna A bíró, de a nagy akarás sajnos meglátszik rajta.

Ó, azok a kisvárosok 

A kisvárosban minden jobb. Ez a film vitatható alaptétele, és az egész már ott hamisan cseng, amikor a csakis felhőkarcolókból álló nagyvárosból szülővárosába érkező Robert Downey Jr.  végighajt a kisváros frissen mázolt, élesre vasalt főutcáján, ahol mindenki mosolyog és integet, ahol egész családok vannak együtt, mint Disneylandben. Nincsenek tönkrement üzletek, lerobbant házak, kóbor kutyák és szegény emberek. Hősünknek nagy mellénye van, és folyton összefeszül túlságosan szigorú, de biztos igazságos apjával, majd amikor azt megvádolják, mindenkit félresöpörne az útjából, hogy megoldja az ügyet. Mindez profin, ügyesen van felépítve, ám lépésről lépésre követi a bírósági drámák jól bejáratott dramaturgiáját, a szükségesnél is jobban kihangsúlyozott nagyváros-kisváros ellentét pedig kellőképpen régimódi moralitást kölcsönöz az egésznek. Előkerül pár mellékszereplő: családtagok, régi szerelmek vagy ellenségek - Vera Farmiga, Billy Bob Thornton és Vincent D’Onofrio játszik fontosabb szerepet -, de valójában tényleg csak az apa-fiú kapcsolat számít, és ezen a téren minden elkerülhető vagy elkerülhetetlen klisé ellenére is jól működik a film – mondom ezt úgy is, hogy a rendező ezt nyilvánvalóan a néző érzelmi manipulációra használja fel.

Az a fránya rendező

Robert Downey Jr. szokásos intenzitása és Robert Duvall robosztus férfiassága nagyszerű kombináció, pedig valójában mindketten azt hozzák, amiben jók. Downey akkor igazán nézhető, ha kekec és pimasz, és ebből jut neki bőven, ráadásul most feleségével együtt producerként is érintett, Duvallhoz pedig a rendíthetetlen komolyság illik igazán. A már 83 éves színésznek – a kor egyáltalán nem látszik rajta – sosem volt igazán széles a színészi palettája, de mindig élvezet volt nézni, ahogy játszik. Nemzedékéből legfeljebb Tommy Lee Jones rendelkezik hasonló adottságokkal, nem is csoda, hogy korábban neki is felajánlották a szerepet. A két Robertnek azonban gyakran a bőven túlteljesítő rendező "ellen" kell játszania. Dobkin biztosra akart menni, ezért mindenből a legtöbbet akarta. A legnagyobb családi vita egy tomboló vihar alatt játszódik – értik, viharos jelenet –, a zene elképesztően hatásvadász, akárcsak a Janusz Kaminski (Schindler listája) operatőri munkája, amely meleg ellenfényben fürdeti meg hőseit az érzelmi csúcspontokon, a befejezést pedig addig nyújtja, amíg csak lehetséges, és még egy cuki kislányt is bevet. Mindezek zavaró körülmények, de nem feledtetik el a tényt, hogy itt csak Robert Downey Jr. és Robert Duvall játéka számít.

Kinek ajánljuk?
- Kezdő joghallgatóknak.
- Akik egy filmben a színészi játékot értékelik igazán.
- Akik otthon maradtak egy kisvárosban.

Kinek nem?
- Akik nem szeretik, ha érzelmileg manipulálják őket.
- Akinek sem a türelme, se a hólyagja nem elég 140 perchez.
- Akik nemrég hagytak ott egy kisvárost.

6/10